Október
30-ig a szovjet vezetés meggyőződött arról, hogy Nagy Imre kormányának
nem sikerült megállítani a forradalom kiszélesedését és csak néhány nap
kell ahhoz, hogy Magyarországon egy olyan kormány alakuljon, amelyik
teljesen szakít a kommunista elvekkel és elszakítja a Szovjetunióhoz
fűződő megalázó kapcsolat szálait.
Előzmények:
Ezt
támasztották alá azok a vezető magyar politikusok, pártvezetők és magas
rangú ÁVH-s tisztek, akik már több százan gyülekeztek Tökölön, a
szovjet csapatok magyarországi főhadiszállásán. Ezek sirámait,
kétségbeesett panaszait továbbították Moszkvába, melyek a "fasizmus"
visszatérését vizionálták. Látszólag ezt igazolta a Köztársaság téri
pártház „ostroma” is, ami aduászként igazolta a szovjetek előtt a
felvázolt helyzetet.
A Kreml urai elégedetten
győződhettek meg arról, hogy előrelátóan cselekedtek, amikor parancsot
adtak Zsukov tábornoknak október 28-án, hogy vonjon össze akkora haderőt
három nap alatt a magyar határon, hogy ha arra parancsot kap, gyorsan
megszállhassa az országot, mielőtt egy antikommunista és szovjetellenes
állam jöhetne létre a kommunista tömbön belül.
Zsukov
közben megtette az előkészületeket. 19 páncélos és gépesített
hadosztályt vont össze, megfelelő légierő és légideszant-egységekkel
kiegészítve. Ez azt jelentette, hogy hozzávetőleg 3.000 páncélos és
mintegy 150-200.000 katona várta a támadási parancsot.
/Összehasonlításként
megemlítem, hogy 1940 májusában a németek kevesebb tankkal támadták meg
Franciaországot, amit néhány hét alatt legyőztek./
Ilyen
előzmények után, október 31-én hajnalban megindult a szovjet támadás,
ami a nemzetközi jog írott és íratlan törvényi szerint is valóságos
hadüzenet nélküli háborút jelentett. Ezt Király Béla tábornok fejti ki
világosan "Az első háború a szocialista országok kötött” című könyvében.
A
határt átlépő alakulatok semmi ellenállásba nem ütköztek. A parancsnak
megfelelően nyomultak az ország belsejébe és fokozatosan vették birtokba
ill. foglalták el az előre megjelölt stratégiai és katonai szempontból
fontos objektumokat. Ezek elsősorban a hidak voltak, hogy a páncélos
erők mozgását biztosítsák. Ahol erre szükség volt, még pontonhidat is
vertek a folyókon. A következő fontos cél volt a repülőterek, elsősorban
a magyar katonai repülőterek elfoglalása, részben, hogy a magyar harci
gépek felszállását megakadályozzák, másrészt, hogy a légi felderítést
lehetetlenítsék meg. Ezt követte a laktanyák körülzárása és fontosabb
csomópontok birtokbavétele, és végül a nyugati határ biztosítása, az
esetleg onnan jövő segítség megakadályozására.
Mindez
négy nap alatt, minden ellenállás nélkül tökéletesen sikerült, mert a
Magyar Honvédség kommunista, hazaáruló vezetői, akik tökéletesen tisztán
látták a szovjet csapatok mozgását és tisztában voltak a
következményekkel, mindent elkövettek, hogy a honvédséget harcképtelenné
tegyék.
- Eltávolították a hadseregből
azokat az egyetemista tisztjelölteket, akik eszmei irányítói lehettek
volna egy nemzetvédő harcnak.
- Leszerelték a másodéves, jól kiképzett katonákat.
- Elrendelték a legszigorúbb tüzelési tilalmat.
- Az összes ágyúból kiszereltették az elsütő-berendezést.
- November 3-án haza, ill. eltávozásra engedték a katonák nagy részét.
Nyisztor Ádám: Vérbe fojtott |
Közben
Magyarországon a refomkommunisták árulása következtében, teljesen
elaltatták az emberek éberségét. Senki nem tudta, hogy a szovjetek nagy
erőkkel özönlenek befelé az országba, pedig ezt már a nyugati rádiók is
/Amerika hangja, Szabad Európa stb./ folyamatosan sugározták. Eközben a
magyar sajtó és a rádió kivonulásról papolt és a hétfői munkakezdés
részleteit fejtegette.
Érdemes itt
dokumentumként idézni a honvédelmi miniszter november 2-i felhívását,
amikor az ellenséges csapatok már szinte az egész országot megszállták.
Figyeljük meg a sunyi, semmitmondó, a lényeget eltitkoló, az ellenséges
támadást elhallgató, figyelemelterelő halandzsát.
"Maléter
Pál, a honvédelmi miniszter első helyettese, a Kilián György laktanya
parancsnoka az alábbi felhívással fordul a magyar dolgozókhoz:
Honfitársaim!
A
fegyveres forradalmi harc során minden harcos büszkén vette tudomásul,
hogy dolgozóink sztrájkkal támogatják harcinkat. Minden harc után a
békés építés korszakának kell elkezdődnie, hogy ezzel biztosíthatók
legyenek a forradalom vívmányai. A sztrájk célja az ellenfél*
gyengítése. Dolgozóink mostani sztrájkja nem az ellenfelet gyengíti,
hanem minket, saját magunkat. Gyermekeinknek tejet, gyárainknak szenet,
családjukhoz vágyó dolgozóinknak rendszeres közlekedést kell
biztosítanunk, különben elveszíthetjük azt, amit forradalmár harcosaink
nagy véráldozattal kivívtak.
Magyar dolgozók!
Erősítsétek a szabad, független, semleges Magyarországot, drága hazánkat.
Vegyétek fel a munkát!
/MTI/"
*Érdekes,
hogy ellenség helyett ellenfelet mond, mintha csak egy sportversenyről
lenne szó. A magyar nyelv pontos. Analitikus. "Az 'ellenfél' kevesebb,
vacakabb mint az 'ellenség'" - Márai S.
Kinek
az érdeke volt, hogy megszűnjön a sztrájk, azt a látszatot keltve, hogy
győzött a forradalom és visszatérhet minden a rendes kerékvágásba?
Miközben a szovjet hadsereg ezekben az órákban szállta meg hazánkat.
Kiknek volt érdeke elterelni a figyelmet a kapunk előtt álló
veszedelemről? Gyermekeinknek tejet, gyárainknak szenet kérni, amikor az
ellenség eltiprással fenyegette egész forradalmunkat?
Ez
csak a kommunistáknak és reformkommunistáknak volt érdeke, akik látták,
hogy a szovjet hadsereg beavatkozása nélkül számukra minden veszve van.
Így
November 4-én hajnalban, a támadó szovjet csapatok jóformán semmi
ellenállásba nem ütköztek. A honvédség részéről, csupán két egység vette
fel esküjéhez híven a harcot az ellenséggel szemben. Az 51. légvédelmi
tüzérosztály, és az ott tüzelőállásban lévő honi légvédelmi tüzér üteg,
és az ott állomásozó, Oltványi László nemzetőrparancsnok vezette
nemzetőrök vették fel a harcot sikerrel, Soroksáron a Jutadombnál, azzal
a szovjet páncélos oszloppal, amelyik Maléter Pált akarta bevinni a
Honvédelmi Minisztériumba, hogy a hadsereggel letetessék a fegyvert.
Dunapentellén,
az ott állomásozó légvédelmi tüzérezred vette fel az egyenlőtlen
küzdelmet. Ezt a szovjetek hatalmas páncélos, tüzérségi erők
bevonásával, valamint a légierő bevetésével három nap alatt
felszámolták.
A 100.000 fős hadsereg többi egysége, vagy feltétel nélkül letette a fegyvert, vagy parancs nélkül szétzüllött.
Jellemző
a hadüzenet nélküli háborúra, hogy a kommunisták szempontjából
legmegbízhatóbb, kiskunhalasi lövészezred is - amelyik Hodosán őrnagy
parancsnoksága alatt végig az „ellenforradalmi banditák” ellen harcolt
–, a lefegyverzés sorsára jutott.
A honvédség
több száz tábornoka és ezredese közül egyedül Király Béla tábornok,
mint a Nemzetőrség főparancsnoka vette fel a küzdelmet a támadókkal
szemben. Többször kérte telefonon Nagy Imrét, hogy rádiószózatban
szólítsa fel a nemzetet az ellenállásra, de Nagy Imre ezt megtagadta és
kíséretével a Jugoszláv követségen kért menedékjogot. Ezután Király Béla
a közelében elérhető nemzetőr alakulatokkal megkísérte az ellenállást,
de amikor annak reménytelenségéről meggyőződött harcolva verekedte át
magát és ki csapatát Ausztriába és ott adták át fegyvereiket az osztrák
katonáknak.
Ezt követően csak a
forradalmárokból szerveződött nemzetőr egységek és a csapattestüktől
elszakadt katonák folytattál az ellenállást, a hatalmas túlerővel
szemben. Ezekben a harcokban a forradalmárok 70-80%-os véres veszteséget
szenvedtek.
/Itt említem meg, hogy ha a
háborúban egy alakulat 20-30 %-os véres veszteséget szenved, azt
kivonják a frontvonalból és csak feltöltés és pihenés után vetik ismét
harcba./
Budapesten a szervezett ellenállás
november 8-ig, egyes elszigetelt helyeken 9-ig tartott. Ezután csak
szórványosan történt 15-ig egy-egy zavaró tűzcsapás a szovjet
egységekre.
A leghevesebb, és mindkét részről
legnagyobb veszteséget felmutató harcok, a következő körzetekben
folytak: Corvin-köz, Széll Kálmán tér, Móricz Zsigmond körtér, Baross
tér, Újpest, Kispest, Csepel, Óbuda, /Schmidt kastély/.
Remélem,
lesz még olyan élő résztvevő és bátor tollforgató, aki ezeknek a
helyszíneknek a történetét megírja, hogy az megmaradhasson az utókornak.
Végezetül
álljon itt az a veszteséglista, ami a harcok hevességét mutatja. Az
adatok nem pontosak, mert a forradalom leverése után sok hozzátartozó
halottját, vagy sebesültjét, a felelősségre vonástól félve hamis
adatokkal jegyeztette, de a nagyságrendek így is érzékelhetők.
Hősi
halált halt 3.000 harcos. Megsebesült 21.000 ember - ők csak a
súlyosabb sebesültek, mert a könnyebb sérültek ellátás után tovább
harcoltak.
A büntetés elől és a kommunizmus
visszatérésétől félve 200.000 ember menekült külföldre. A bosszúállás
éveiben 300 embert végeztek ki bírói ítélettel.
Az
erdőkben agyonvert, a menekülés közben lelőtt, az „eltűnt” egyénekről
nincs adat. 22.000 embert zártak börtönbe és 16.000 embert internáltak.
Több tízezer embert érintett az egzisztenciális bosszú, lefokozás, áthelyezés, alacsonyabb beosztásba sorolás stb.
Nem érdektelen a szovjet veszteséglista sem:
Hivatalos szovjet adatok
Halott 720, sebesült 1540, eltűnt 51,
Harckocsi 52, páncélautó 29, ágyú 29, sorozatvető 4, gépkocsi 112, motorkerékpár 11, repülő 2, helikopter 1.
Szalay Róbert
történelemtanár
Ajánlott irodalom:
- Pongrátz Gergely: Corvin köz, 1956
- Szalay Róbert: Ami a történelemkönyvekből kimaradt
- Szalay Róbert: A reformkommunizmus fekete könyve
- Zicherman István: 1956 szovjet szemmel
- Szűcs Miklós: Ezredes voltam 1956-ban a vezérkarnál
Kapcsolódó hírek:
Egy kis történelem: Kilián laktanya, 1956. október 23.
Két hatalomátvétel - Szalay Róbert írása
Az ellopott forradalom - folytatja-e a fülke-forradalmi kormány elődei történelemhamisí-tását?
Gyarmatlátogatás