Oláh György |
1.
Most,
amikor a zsidóságnak a magyar társadalomból való kiközösítése
befejezéshez közeledik, itt az ideje, hogy őszintén, szólamok és indulat
nélkül beszéljünk arról, vajon mi idézte fel a magyarországi zsidóság
mai drámai sorsát. Fel kell vetni ma ezt a kérdést, nem azért, hogy
bosszút és népítéletet hirdessünk, nem azért, hogy a legyőzött sorsán
ujjongjunk. A nemzeti becsület, a magyar önérzet kérdése, hogy a harc
befejezésekor tisztázzuk, hogyan mérgesedett idáig a helyzet, ki a
felelős azért, hogy a magyarországi zsidóságnak egyszerre, váratlanul
ilyen kemény rendszabályok közben kell kiválnia a magyar közösségi
életből.
Hányszor mondtuk és írtuk, magam is
hány gyűlésen, előadáson ismételtem az elmúlt években: vagy a magyar
megmaradás, vagy a zsidó megmaradás! Hányszor hirdettük itt azok, kiket
ez a kérdés éjszaka sem hagyott nyugton, hogyan vigyázzon a zsidóság,
mert Közép-Európának ezen a pontján az ő külön vágyaik, külön céljaik
feszegetése, az ő szüntelen merész fészkelődésük csak katasztrófához
vezethet a háború negyedik esztendejében, a mi katasztrófánkhoz vagy az ő
katasztrófájukhoz. Hányszor mutattunk rá, hogy milyen végtelen
veszélyeket rejt magában minden vendéglátó nép számára, ha egyik
kisebbsége a háború ötödik esztendejében, itt, közvetlenül a front háta
mögött, ilyen nyíltan szervezkedik a háborús akarat megrontására, az
ellenfél győzelmének elősegítésére.
De úgy
látszik, ebben a nem közönséges képességű fajtában végzetes lélektani
elemek válnak úrrá, ha valahol a kelleténél nagyobb tényező lesz, ha
valahol több hatalomhoz jut, mint amennyit az ő belső egyensúlya
megbírhat. Hiszen végzetes belső ellentmondással van tele ez a nép. Hogy
csak a legkirívóbbakat említsük:
2.
Nincs
nép, amely annyira képtelen volna kivetkőzni önmagából, annyira
fajtájához volna láncolva, mégis a zsidó, ha magasabb életkörülmények
közé jut, semmiképen sem akar többé zsidó maradni.
Nincs
nép, amely olyan vakbuzgó rajongással követte volna vallási tételeit,
mégis ők terjesztették vagy kétszáz esztendő óta a legtöbb hitetlenséget
és vallástalanságot a világon.
Nincs nép,
amely annyira hinne messiási küldetésében, annyira hinne abban, hogy a
többi népeknek is ő hozza a megváltást, miközben saját magát nem tudja
megváltani ötezer esztendő óta, miközben saját elhelyezkedésének
legkisebb kérdéseit sem tudta eddig megoldani.
Azt
tartják magukról: nélkülük ma nincs itt kultúra, ők ma a kétezeréves
kultúra legfőbb terjesztői és összetartói, holott az a három legnagyobb
szellem, akit az utolsó századokban a világnak adtak: Marx, Freud,
Einstein egyébbel sem foglalkozott, minthogy a mi kétezeréves keresztény
kultúránk alaptörvényeit kikezdte. Marx a lázadások egész sora után a
szteppék barbarizmusát szabadította rá Európára, Freud az örömtanyák
erkölcstanát akarta úrrá tenni a kétezer év óta kialakult erkölcsi
rendben, Einstein pedig még földünknek a világűrben való elhelyezkedése
körül is kételyeket támasztott.
Egyetlen nép
sem hozott olyan rideg fajvédő törvényeket, egyetlen közösségben sem
hoztak olyan szigorú kiközösítő rendszabályokat az idegen vér ellen,
mint Ezrás és Nehemiás próféta óta ők, mégis ők küzdöttek talán a
történelemben leghangosabban és legtöbbet a többi népek fajvédelmi
rendszabályai ellen.
Egyetlen nép nem
áhítozott annyit versben és prózában másfélezer esztendő óta az állandó
otthon, az elérhetetlen haza után, mégis ők küzdenek legtöbbet a
hazafiság ellen.
Egyetlen nép nem hirdetett
annyi pacifizmust, nem küzdött annyit a háborúk és a katonai szellem
ellen, mint ők. Két esztendővel a mostani világégés kitörése előtt írta
az öreg Freud egy világszerte ünnepelt nyílt levélváltásban New Yorkba
Einsteinnak: „Mi pacifisták vagyunk, mert szervi okokból azoknak kell
lennünk, könnyű aztán beállítottságunkat érvekkel igazolnunk.“
Túlérettségüknél, testi, lelki ernyedségüknél fogva is pacifisták voltak
ők, mégis a mi proletárdiktatúránk idején Pogány, Böhm és Landler
voltak a leghangosabb kardcsörtetők, az orosz vörös hadsereg első
napóleoni diktátora, Trockij-Bronstein, mégis a történelem legvéresebb
háborúját ők zúdították rá a világra, és ők fűtenek most Moszkvában és
New York-ban is, hogy ez a vérözön el ne múljon.
3.
Soha
nép még nem udvarolt annyit azoknak, akiket lángolva gyűlölt, soha nép
még kevesebb tekintélytisztelettel nem hódolt tekintélyeknek, soha fajta
még nem vergődött úgy a szélső konzervativizmus, a legmakacsabb
ortodoxia és a legizzóbb forradalmiság között, soha embercsoport még nem
akarta annyiszor elérni az elérhetetlent, mint ők. Amilyen riasztóan
józanok ők az üzleti spekulációban, annyira teljesen és tökéletesen
hiányzik belőlük minden józan érték az állampolitikai realitásokhoz.
Amilyen pontosan le tudják mérni napi helyzetüket az üzleti világban,
annyira teljesen képtelenek arra, hogy a más népek között való
elhelyezkedésüket bármikor is helyesen mérjék le. Amilyen nagy mesterei a
mimikrinek, amennyire értenek hozzá, hogyan kell a más nótáját fújni,
annyira sejtelmük sincs róla, mikor és mennyi szabad nekik, annyira
fogalmuk sincs arról, ami más népeknél már a csecsemővel beleszületik,
hogy hol az önérzet és a tolakodás határa, mi különbség van az
alkalmazkodás és a bizalmaskodás, a bizalmas hang és a törleszkedés
közt. Így érthető aztán, kedves olvasóim, hogy a végén ők ámulnak, ők
csodálkoznak ráadásul, ha egy szép napon arra ébrednek, hogy minden
oldalról ellenszenv veszi körül őket.
Sehol a
földgolyón nem volt állam, ahol a vendéglátó ország annyira
kiszolgáltatta volna magát, mint mi, sehol nem nyíltak meg úgy számukra a
teljes együttélés kapui, mint nálunk. Talán volt egy pár keleti ország,
ahol számarány szerint többen voltak, de a kultúrában, a közgazdaság
összes javaihoz, az élet idegközpontjaiba, a gondolatalkotás sajátos
titkaiba sehol sem engedték be ennyire őket. Jól mondta nekem egyszer
egyik szomszéd állam miniszterelnöke: míg a legtöbb keleti államban a
küszöbnél tolongott a zsidóság, maguk már a nemzet templomának a
szentélyébe is beengedték őket. Rothschildék egyik 1925-ben megjelent
cionista díszkiadványa nyíltan megírta, hogy az ortodox zsidóság a múlt
világháború előtt egy új eldorádónak tartotta Magyarországot. Ifjabb
Andrássy Gyula mesélte nekem egyszer, hogy azok a zsidó írók, festők,
vagy szobrásztehetségek, akik Magyarországról kerültek a nyugati
államokba, még akkor is messze kitűntek társaik közül, ha családjuk a
nyugat felé vándorlás közben csak fél generációt töltött ebben az
országban. Hiszen talán sehol sem voltak olyan kedvező érvényesülési
feltételek a zsidó talentum számára, mint itt. Sehol sem adtak annyi
eszközt a kezükbe, sehol sem védte őket az államhatalom úgy minden
antiszemita és fajvédő kellemetlenkedéstől. Egész magánjogi
törvénykezésünket az ő szájízük szerint alakítottuk ki!
Ha
valahol módjuk volt tehát arra, hogy tökéletes harmóniába jussanak, ha
valahol nyíltak számukra hosszú, nyugodt, napfényes évtizedek, hogy a
százados üldözések után megcsillapulva belső ellentmondásaikat rendezzék
és megszerezzék azt a lelki egyensúlyt, amely nélkül nyugodt együttélés
kisebbség számára sohasem lehetséges, hát Magyarországon mindez
bőségesen adva volt számukra.
4.
Mi
vagyunk-e bűnösök, ha mégis ők maradtak itt a nyugtalanság, a beteg
láz, a társadalmat folyton felkavaró és felforgató viharok magvai? Mi
vagyunk-e az okai annak, hogy ötven-hatvan olyan napfényes év után ők
rendezték a Károlyi-forradalmat, Kun Béláék és Szamuellyék torz és véres
farsangját? Minket illet-e a vád, ha a kommün bukása és az
ellenforradalom sem tudta kijózanítani őket, hanem pár évvel utána
tőzsdén, sajtóban, közgazdasági világban szóról szóra ugyanott kezdték,
ahol a Károlyi-forradalom után elhagyták? Mi vagyunk-e a meg nem értők,
ha ők, akik a nemzet szellemi irányítását annyira a maguk feladatának
tartották, a harmincas évek elejétől kezdve sehogy sem akarták
megérteni, hogy a Trianonban megcsonkított magyarság csak azokkal az
európai hatalmakkal együtt törheti le a békeszerződések bilincseit,
amely hatalmakat ugyanezek a békeszerződések sújtottak? Mi vagyunk-e a
meg nem értők, ha ők nem jöttek rá arra, hogy Felvidék, Erdély és Bácska
egy részének visszaszerzése után a magyarság itt, a keleti front mögött
nem üthet pártot az ellen a szövetségese ellen, amelynek elsősorban
köszönheti e területrészek visszaszerzését, és nem foghat hozzá szellemi
szabotázsok, népfrontalakulatok megszervezéséhez? Mindent, de mindent
elkövetett az utolsó másfél esztendőben a hazai zsidóság, hogy itt
létrejöjjön a tengelyhatalmak ellen az a bizonyos ötödik hadoszlop, egy
magyar partizánmozgalomról ábrándozott, és most csodálkozik, ha a
partizántámogatók sorsára jutott.
A
magyarországi zsidóság aranykorában, a legteljesebb érvényesülés
idejében, amikor az antiszemitizmus bárányfelhői mutatkoztak már az
égen, írta az ő egyik legőszintébb írójuk, hogy az ő hivatásuk ugyanaz
itt, mint a vérben a vörös vérsejté, ők itt a só, az élesztő ebben az
ízetlen magyar ételben, ők a haladás nyugtalanító fermentumai ebben a
túl nyugodt, tunya magyar életben. És csakugyan, ahol a haladás, a
reformok mellett kellett izgatni, hol a régi magyar rend ellen bárminő
hangulat támadt, mindenütt ott voltak ők és mindenütt átalakulást
hirdetlek; de hogyan?
Rájöttek arra, hogy
Szent István soknyelvű Magyarországában a népek ébredésének korában
milyen fontos feszítő erő a nemzetiségi kérdés, s erre előállottak egy
olyan nemzetiségi államszövetség tervével, Jászi Oszkár Keleti-Svájc
tervével, hogy mindjárt a nemzetiségi politikával való foglalkozást is
kompromittálták az ezeréves magyar hagyományokban nevelkedett becsületes
magyar közvélemény előtt. Míg a nemzetiségek öntudatának felszítása a
régi nagy ország szétfeszítését szolgálta, addig éltek-haltak a
nemzetiségi kérdésért, mikor Trianon után e kérdéssel való komoly
foglalkozás kohéziót, a békeszerződések elleni harcot, a határokon való
átnyúlást, szóval államépítést jelentett, akkor egész sajtójuk, egész
szellemi életük mélyen hallgatott róla.
Rájöttek
arra, hogy a negyvennyolcas függetlenségi mozgalomban mennyi tömegekre
támaszkodó politikai erő van, beleköltöztek, rendelkezésére bocsátották
sajtójukat, és szépen elnyomták benne azt az irányt, amely az ő
nagytőkés és nagyipari érdekeikkel szemben a falusi földművestömegek
érdekeiért harcolt. Gondoskodtak róla, hogy a sajtóban csak az üres
közjogi jelszavakért, a híg liberális szabadságeszmékért indított
küzdelem kapjon visszhangot.
Rájöttek arra,
hogy milyen fontos itt a földbirtokeloszlás kérdése, erre támogatni
kezdtek egy olyan szocialista agrárradikalizmust, amely a magyar fajban
élő önmérsékletet aztán minden józanabb földreform-jelszótól is
visszarettentett.
Rájöttek arra, hogy az ipar
fejlődésével egy új társadalmi réteg alakul ki a kisiparosság mellett, a
jórészt faluból felvándorolt ipari munkásság, erre létrehozták
Kelet-Európa egyik legsűrűbb, legragadósabb, leggettóízűbb marxista
munkásmozgalmát. Az ő kezükben lévő nagyipar ugyan alig tett valamit a
munkásság helyzetének javítására, de ugyanakkor Frenkelek, Sternek,
Csillagok, Weltnerek, Buchingerek, Rothensteinok, szóval a legtisztább
fajtajellegű fiaik segítségével megszervezték a lázítás, a felforgatás
végletét, de úgy, hogy abból becsületes magyar munkásmozgalom soha ne
keletkezzék.
Rájöttek arra, hogy különböző
keresztény egyházak papjaiban és szervezeteiben mekkora társadalmi erő
rejlik, és támogatni kezdték őket sajtójukban, de úgy, hogy ha Balthazár
támadást intézett Bangha ellen, vagy Bangha támadta meg Balthazárt,
annak olyan visszhangot támasztottak, mintha a XVII. századi
vallásháborúk korába jutottunk volna vissza.
5.
Sok
évezredes betűimádatukkal egy-kettőre hatalmas területeket sajátítottak
ki a magyar irodalomban, de haladás és fejlődés címén akarva - nem
akarva itt is azt csinálták, amit mindenütt, tapsoltak a tehetségnek, ha
fellázadt a közösség parancsai ellen, világraszóló tehetségnek
kiáltották ki a költőt, ha felelőtlenséget hirdetett, elhitették az
íróval, hogy őt semmiféle erkölcsi törvények, semmiféle társadalmi
szabályok nem kötelezik. Hőskultusszal vettek körül minden beteg
elfajzást, ha az unalmában ezeréves magyar értékeken gúnyolódott.
Volt
valami sátáni abban is, hogy amíg az úgynevezett nyugati eszmeáramlatok
a régi Nagy-Magyarország eresztékeit feszegették, addig ők voltak a
leghangosabb nyugatosok, amikor a Trianon utáni második évtizedben olyan
áramlatok kezdtek áradni nyugat felől, amelyek a nemzet öntudatra
ébredését, fegyverkezését, szervezkedését hirdették a békeparancsok
ellen, egyszerre ők védték a magyarság keleti arcvonásait, egyszerre ők
lettek Werbőczy ősi alkotmányának legfőbb védői, a magyar nye pozvolim
legfőbb szóvivői.
Itt nem volt más megoldás,
mint ami ma elkövetkezett. De nem mi vagyunk az okai, hogy a középútnak,
a józan kiegyezésnek, az evolúciónak nem volt meg többé a lehetősége. A
zsidóság maga idézte fejére március tizenkilencedikét, ő feszítette
annyira a húrt, hogy csak egyféleképpen lehetett már megszabadulni a
készülő nagy történelmi és biológiai katasztrófától. Ők építették ki az
utat maguknak nyílegyenesen a szakadék széléig, mert ennek a népnek, úgy
látszik, végzete az, hogy amikor már sokat ért el, akkor önmaga ellen
is fellázad.
Ne ujjongjunk, ne
diadalmaskodjunk most a zsidóság sorsán, de azt megállapítani nemzeti
becsület kötelessége, hogy március tizenkilencedikét, és az utána
következő rendszabályokat régen tervszerűen készítették elő ők, anélkül,
hogy talán tudtak volna róla. Az ő tragikus belső egyensúlytalanságuk, a
bennük lévő sátáni türelmetlenség és mohóság fordította fel egyszerre
így a helyzetet. Tudjuk, milyen nagy emberi tragikum, ha valaki így
magában hordja a kárhozatot, de azt csak igazán nem kívánhatják egy
egészséges néptől, hogy ha annak egyszer alkalma nyílik a történelemben,
hogy ettől a kárhozattól megszabaduljon, akkor másként cselekedjék.
Megmondjuk őszintén, sokszor éreztük az elmúlt hetekben, hogy az
emberiesség, a humanitás kérdése összeütközik a nemzeti lét legfőbb
parancsával. De lehet-e igaz magyar, aki ilyenkor nem a nemzeti
fönnmaradás legfőbb parancsára hallgat?
(Harc, 1944. július 1.)
Kapcsolódó hírek:
VÉRVÁD-Zsidó gyilkosságok nyomai
Na ez a vicc nem vicc!
Közérdek hon? Atyáink??? álompolgársága
Egy zsidó Egerben!