Magyarország újabb merénylete a kisebbségi sorsra juttatott magyarjaival szemben Angyalok siratják a Kárpát-medencét, árulók bitorolják nemzetünket a színfalak mögött, s Pilátusként mossák le kezükről a szörnyű gazt mondván, ők igazán mindent megtettek annak érdekében, hogy az immár kilenc átkozott évtized után végre összetartozhassunk, s ismét kezet foghasson magyar a magyarral. Álnokságuknak semmi sem szabhat gátat, mert sem Istent, sem hazát nem ismerve úgy alkotják meg álszent törvénykezéseiket, hogy azokkal mindannyiszor a legádázabb módon alázhassák meg sokat szenvedett nemzettestvéreiket. Az idők végtelenségéig tartó fájdalom ím, mégsem annyira elviselhetetlen az ők szemében, hogy egy utolsó rúgást el ne bírna még az átkozott nép. Átkozott, mert amióta egy szempillantásra elhagyta őt az istene, azóta már örökre elszakadni látszik a várva várt megváltástól.

A rabságának vergődéseiből ébredő, s rémálmából magához térő őshonos nemzetünket most újabb csapás rázta meg a megváltásban reménykedés idején. Ezen reményteljesebb új évtized kezdetén azonban kegyetlen nemzetárulás történt ellenünk. Fülkeforradalmárok cselszövésének következtében olyan galád fondorlatossággal kitervelt törvényt léptettek életbe, melynek következtében a gúnyhatárokon kívül rekedt magyarok bizonyíték híján nem vallhatják magukat magyar állampolgároknak. Ez a törvényhozás egyszerűen aberráció, mivel az őshonos lakosságnak nem kell bizonyítani hovatartozását, hiszen az alanyi jogon neki járó állampolgárságát tiszteletből vissza kellene kapnia, hogy ősei szelleme végre megnyugodhasson az édes anyaföldben!

Törvényhozóinknak nem kellene elfelejteniük, hogy nemzetünket a legnehezebb sínylődések idején a szétszakított országrészek hite tartotta össze. S míg Szent István országának fájdalmát a Kárpátok vízhangozták, addig a Csíksomlyói Szűzanya oltalmazta nemzetünket! Az édes anyatejjel magunkba szívott magyar kereszténységünk letagadhatatlan voltát kérdőjelezik meg a szívet-lelket kitépő törvényhozók. Hosszú évtizedeken keresztül vigaszt nyújtottunk az Anyaországból – hitet, erőt tőlünk merítő nemzettestvéreinknek -, s az életünket is feláldozni kész szeretetünkért most aljas döntéshozatalnak lettünk áldozatai.

Maradt még büszkeség a székely népben!

Egy reményvesztett korban egyszerre felcsillanni látszik a fénysugár, mely látszólag csillapíthatná az évtizedes fájdalmat okozó rablánc sebeit, ám a felemelkedés küszöbén tükör általi homályos látásban szembesít a Megmérő Idő, s szomorúan kell észlelnünk, hogy nemzetünk számára messze van még a magváltásra szánt pillanat.

A hívő ember számára világos, hogy ez életben semmi sem hiábavaló, a Jelen történései is csupán csak egy újabb nemzetárulás bizonyítékai arra vonatkozóan, hogy ha véletlenül még mindig lenne olyan magyar, aki mostanig nem ébredt volna fel a hosszú évtizedek dermesztő álmodozásaiból, annak még megadatik, hogy az Idő eljöveteléig felébredjen, s ébresztőt fújva kábult társai körében imádkozzon egy megvilágosult, egységes nemzetért.

A génjeiben ezer íziglen magyar embert gyalázták meg váratlan mód úgynevezett tisztes törvényhozók, akiknek valamilyen okból kifolyólag halvány fogalmuk sincs az ősiség érzéséről, a tiszta erkölcs mérhetetlen erejéről, s a gerincesség mindenek feletti állapotáról.

Nem adja magát olcsó pénzen a székely nép! S ha mégis megalkuvásra kényszerítenék, akkor azt csakis annak a sokadik félrevezetésnek következtében teheti, melyet rossz példaként elöljáróitól látott, s ez által ismét megadta magát a megaláztatásra kényszerített, megvesztegethető nép.

Hová lett a büszkeségünk, Székelyek? Miről fogunk színt vallani a Magyarok Istenének, Te szerencsétlen, saját vesztedre idegen hatalmaknak szolgáló magyar nép?

Meddig kell még bizonygatnunk több ezer éves hovatartozásunkat, hogy végérvényesen megbizonyosodjon a világ nagyhatalma, valóban Mi Önmagunk Vagyunk, Mi a Saját Múltunkból Építkező Óriások Vagyunk, akiket ha a megsemmisülésig tipornak is képesek vagyunk talpra állni, s felemelt fővel, erős hittel nézni a Jövőbe?!

NEM TAGADHATJUK MEG ÖNMAGUNKAT! Mennél tovább ostoroznak, annál jobban erősödünk, s minden egyes korbácsütéstől edzettebbekké válunk!

Mária országának hitével mi valahányszor talpra fogunk állni, s az őseink erejét megidézve sorfalat állunk, hogy kivédjük az ellenünk zúduló merényleteket. A Keleti-Kárpátok sorfala csak addig építkezhet, míg a bennünk rejlő összefogással megmutatjuk, nincs szükségünk olyan magyar állampolgárságra, melyhez magyarságunkat kell bizonyítanunk!

Mindaddig, míg az anyaországi feketepákóknak fölösleges felmutatniuk szüleik, nagyszüleik, dédszüleik magyar voltát, addig tőlünk sincs joga követelni senkinek felmenőink magyar állampolgárságát!

A nagykőrösi Károli Gáspár református egyetemen végzett székely néptanítóként, s a Magyarok Világszövetségének tagjaként megtiszteltetésnek érezném önnön érdemeimért megkapni magyar állampolgárságomat, mert tudom, anyai nagyapám szelleme – akiért mindörökké büszkének kell lennem, mert Horthy Miklós kormányzó urunk parancsára védte hazánkat – arra kötelez, hogy nem alázkodhatom meg egy zsarnok hatalom igazságtalan kérelmeinek.

Tiltakozásom zárógondolataként még egy kérdést intéznék a magyarságomban kétkedő merénylőimhez! Meddig kell még hivatalos okirattal bizonyítanom azt, hogy elődeim mindörökké a Magyar Ügyet szolgálták?!

Nem mellékes, hogy idén karácsonyban tucatnyi tanítványom körében akkor született meg a Megváltó, amikor végre sikerült Jézus számára szívünkbe olyan jászlat készítenünk, melynek mentsvárát most érdemtelenül sárba tiporják azok, akiknek fogalmuk sincs a Jövőben bízók hitéről, mert:

Bús koldusok Magyarországa!

Ma se hitünk, se kenyerünk.

Holnap már minden a mienk lesz,

Ha akarunk, ha merünk!

Erdély, 2011. jan.5.

Lejegyezte: Jakab Anna székely néptanító