A legbátrabb város - 92 éve állt ellen Balassagyarmat a cseh megszállóknak

A huszadik századi magyar történelem sorsfordítója az a rövid esztendő, amely alatt három rendszerváltás játszódott le, és az ország elvesztette területének kétharmadát. 1918 őszén még csekély reguláris erő is képes lett volna megvédeni a történelmi határokat, az ország akkori vezetése mégis megalázó és áruló módon visszavonult az antant által kijelölt újabb és újabb vonalak mögé. Károlyi Mihály csak 1919 januárjában kezdte felismerni politikája tragikus következményét. Ekkor azonban a csehek már elérték a történelmi Nógrád vármegye északi részét. Január 3-án bevonultak Losoncra, egy hétre rá pedig megszállták Hont vármegye székhelyét. A csehek számára kiemelkedő jelentőségű volt a fontosabb vasútvonalak megszerzése. Újonnan létrejövő országuk csekély észak-déli kiterjedésével szemben kelet-nyugati irányban hosszan elnyúlt, a gazdasági vérkeringést csak a vasúthálózat biztosíthatta. Ezért szerették volna megszerezni a Balassagyarmatot is érintő Ipoly menti vonal feletti rendelkezést. A település fontosságát növelte Salgótarján közelsége, ahol a megmaradt Magyarország egyetlen jelentősebb szénmezője volt található. Salgótarján megtartása a kormány számára is létkérdés volt, mert innen származott az ország ipari üzemeit működtető és a lakosság fűtésigényét kielégítő szén döntő többsége. A szénmező megszerzése a csehek stratégiai tervei között is szerepelt, és ehhez a Balassagyarmat-Losonc közötti vasút a felvonulási útvonalat jelentette volna. Balassagyarmaton még a csehek bevonulása előtt viták folytak a fegyveres ellenállásról. A Károlyiékat képviselő Rákóczi István kormánybiztos ennek megakadályozására törekedett. Károlyi minisztereitől ez nem volt meglepő. Emlékezzünk csak Linder Béla hadügyminiszterre, aki 1918. november 2-án a következőket mondta a budapesti helyőrség tisztjeinek: „Nem kell hadsereg…! Soha többé katonát nem akarok látni!” És így is lett! A Károlyi-kormány semmit sem tett az intervenciós csapatok támadásai ellen! De kanyarodjunk vissza Balassagyarmathoz… Tisztviselők, a frontot megjárt katonák és civilek egy ütőképes dandár és az ellenállás megszervezésében látták a kiutat. Voltak olyanok is, akik Wilson amerikai elnökre hivatkozva, Kassa példáját követve, egy „Palóc Köztársaság” kikiáltását készítették elő. A tervek azonban nem valósultak meg, a városi képviselő-testület küldöttsége már január 14-én kivonult a vasútállomásra a csehek fogadására, hogy biztosítsa a megszállás békés voltát. A Balassagyarmatra érkező cseh vezetők érzékeltették a város lakosságával, hogy Nógrád székhelyét a Csehszlovák Köztársaság részének tekintik. A vasútállomásról lekerült a magyar nyelvű tábla, nem engedték be a város területére a budapesti újságokat, a fővárosba nem indulhattak vonatok. Január 25-én pedig a megszálló hatalom képviseletében megjelent Bazovszky zsupán, a prágai kormány megbízottja, hogy átvegye a közigazgatás irányítását. A város lakosságának jelentős részét községi és állami közalkalmazottak tették ki. Losonc példája mutatta, hogy a csehszlovákok hatalomátvétele egyben az ő elbocsátásukat, illetve kiutasításukat is maga után vonhatja. A csehek kiverésének gondolata a vasutasok fejében fogant meg. Gyűlésezni kezdtek az Ipartestület és a Szociáldemokrata helyiségeiben. Ennek hatására a megszálló egység parancsnoka katonai igazgatást vezetett be. Kényszerrel állította munkába a dolgozókat, fenyítéseket alkalmazott. Ez végleg felháborította a nemzeti érzelmeikben már egyébként is vérig sértett magyar vasutasokat. Január 27-én történelmi gyűlésre került sor a vármegyeházán. A rendezvényen a balassagyarmati társadalom szinte valamennyi rétege képviseltette magát. A lelkesítő, nemzeti ellenállásra buzdító beszédek után egy jelképértékű kézfogásra került sor. Pongrácz György vármegyei főjegyző és a szociáldemokrata Schuch István mozdonyvezető kézszorítása két eltérő politikai felfogás szövetkezését jelentette a közös cél érdekében. Egyhangúan kijelentették, hogy nem hajlandók felesküdni a csehszlovák államra, és nem hagyják elveszni Balassagyarmatot. Másnap a vasutasok küldöttséget menesztettek a közeli Magyarnándorba, az ott állomásozó katonaság vezetőihez, Bajatz Rudolf és Vizy Zsigmond századosokhoz, segítségüket kérve a cseh megszállók kiveréséhez. 1919. január 29-én Bajatz és Vizy századosok csapatai, kiegészülve a balassagyarmati vasutasokkal, hajnalban támadást intéztek a csehszlovák katonaság ellen. A laktanya elleni akció sikeresen indult. Bajatzéknak véres harc árán sikerült feljutniuk az épület emeletére. A 16-os honvédek különítménye Vizy Zsigmond vezetésével a főbejárat felől rohamozott. Ők is sikerrel behatoltak az épületbe és feljutottak az emeletre, itt azonban zavar támadt a két csoport között, és a támadók visszavonultak, előbb védőállásba, majd állomáshelyükre, Magyarnándorba. A laktanya elleni sikertelen akció hírére a város elöljárósága megkezdte a polgárság szervezését. Huszár Aladár másodfőjegyző lett a városparancsnok. A lakosok – köztük a gimnázium diákjai –, hogy elhitessék a csehekkel a katonaság jelenlétét, a környező háztetőkről, épületekből lőtték a kaszárnyát. Délután Böhm hadügyminiszter rendeletére Balassagyarmatra érkezett az iglói géppuskás tanfolyam egyik egysége. A csehszlovák katonák megadták magukat. A balassagyarmati harcok hírére az Ipoly teljes hosszában megindultak a magyar csapatok. A következő napon felszabadult a folyó teljes bal partja. Balassagyarmat hős lakói a fegyveres ellenállást megtiltó kormány akaratával szembeszegülve elszánták magukat a harcra. Semmi önző cél nem vezényelte őket, csupán a szülőföldjüket akarták visszaszerezni, amelyet igazságtalanul elvettek tőlük. Tettüket ezért tarthatjuk a katonai vitézség, a hazaszeretet és a nemzeti összefogás példájának.