Magyar feltámadás?- Rozgics Mária (Világ Magyarsága hetilap, 2010. április 30.) Legördült hát a függöny, vége a tavaszi színjátéknak. Megérdemelt munkájukat kipihenni a szerepjátszók elmehetnek nyaralni, ahogy eddig is minden évben szokásuk volt. Elhagyni ezt a nyomorban tengődő, adósságtehertől roskadozó földet, irány a fény, a pompa, a talmi csillogás. Nem volt ez másként az elmúlt két évtized során egyszer sem, lehetett égszakadás, földindulás, ahogy Ady is megírta: éghet a magyar ugar, a gróf akkor is agarász, szeszélyeinek él, mulat, hiszen a pórnép dolga a sírás, jajveszékelés, az ország életben tartása, az úré a megtermelt javadalmak elherdálása! Történhet bármi, ebben következetesek valamennyien. A tragikomédia befejeződött, a színészeket kellően megtapsolta a közönség, virágeső is jutott, meg móka, kacagás, s az ilyenkor szokásos harmadik félidő sem maradhatott el. Ez a mostani színjáték inkább a nagy „felvilágosodás” stílusát idézte, a commedia dell' arte-t, ahol már forgatókönyv sem volt, csupán azt határozták el, hogy a színészek felmennek a színpadra, aztán majd a pillanatnyi helyzet eldönti, kinek milyen feladata lesz. A végeredmény úgy is mindegy, az rég eldőlt a színfalak mögött, a rendező minek fárassza magát, a színészek minek gyötrődjenek az unalmas szöveg betanulásával. Hiszen láthattuk: már kirakat-viták sem voltak, már az átadás-átvétel sem számít. Minek?! Tudják, mi van a kincstárban, s azt is, hogy milyen feladatnak kell megfelelni! Ezért egyszerűbb, ha úgynevezett szituációs játékokban tapsoltatják magukat, aztán amikor már a neonfények hamis csillogásától elkábult tömeg kitombolta magát, haza lehet küldeni mindenkit, s jöhet végre az igazi móka. Természetesen már szűk körben, erősen megválogatva a meghívottak személyét. A kijózanodás pillanata még úgy sem érkezett el, még ébren kell tartani az euforikus állapotot, hiszen ősszel még egy röpke fordulóra szükség lesz a közönségre. Aztán már úgy is mindegy, hiszen a kör bezárul, jöhet a tél, a hó és a halál. E sötét kép nem valamiféle váteszi előrejelzés, hanem a józan felkészítés hangja. Hiszen tudjuk, hogy a kincstárunkat teljesen lecsupaszították, olyan adóssággal terhelték meg, amelynek kamatai is meghaladják az éves árbevételt. S ma még nem hallani senkitől, hogy a jogtalanul elorozott milliárdokból akár csak töredéknyit is felajánlana a haza megmentésére. Mert ahogy visszatekintek a mögöttünk hagyott húsz esztendőn, s látom a politikusi arcképcsarnokot, nehogy azt mondja már bárki is, hogy közülük akár csak egy is olyan polihisztornak született, aki a semmiből, a parlamenti tiszteletdíjából több százmilliárdos vagyonra tehetett szert. Akkor miért nem ő a pénzügyminiszter, hiszen a „vanból” lopni nem művészet! Könnyű úgy magánzsebeket teletömni, hogy fegyveres őrökkel védetik magukat, mögöttük áll az igazságszolgáltatásnak csúfolt valami, az adófizetők pénzéből fizetett rendőrség is az idegen hatalmat kiszolgáló bankároligarchiát védi, s ma már a látszatra sem ügyelve a hamis szerződésekkel, uzsorakamatra kiadott kölcsönök miatt bírósági ítélet nélkül veszik el az otthonaikat sok tízezer családnak! S még ez sem elég. Ettől sem szólal meg egyetlen here pimasznak sem a lelke: ettől sem szorul el a torkuk, amikor aluljárókban „lakó”, utcán kóborló hajléktalanok tízezreit látja, amikor egyre több kis maszatos gyermekkéz nyúl alamizsnáért könyörögve.... Nem feléjük, mert ők ilyen helyeken nem járnak. Ezeket luxusautókon szállítják, biztonsági őrök kísérik és a pórnéptől jól elkülönítve, magas kerítésekkel a nyilvánosság elől elbújva dőzsölnek. Vajon mitől lehet egyik ember milliárdos, míg a másik, hiába dolgozik egy életen át becsületesen, tisztességesen, hiába neveli gyermekeit szépre, jóra, hazaszeretetre, mégis nagy-nagy szegénységben, majd hogy nem nyomorban, nyomorultul pusztul el, hiszen önmagának, de sokszor családjának is megváltás, ha egyel kevesebben tengődnek, vagy akár már meg sem születnek? Vajon miféle szokásjog az, amikor a hazaárulás, a becstelenség, az árulás, a mások kifosztása, akár a fizikai megsemmisítése is a követendő példa a boldoguláshoz, már, ha boldogságnak lehet nevezni ezt az erkölcstelen fertőt? Vajon milyen lelkületűnek kell lennie annak, aki milliárdokat harácsol össze, mert bárhogy fényezik, tisztességes úton a mai elanyagiasodott világban még milliókat is nehéz felhalmozni, miközben szenvtelenül veszik tudomásul, hogy gyermekeink több mint fele éhezik, háromnegyede pedig alultáplált. S hirdetik cinikusan a szebb jövőt, a gazdasági fellendülést! A félreértések elkerülése végett itt most nem a Jobbikról van szó, bár az ő köszönésük is e Szebb jövő! Ígérete, de talán, ha szívből a szebb jelenért dolgoznak, akkor az ő unokáik már megélheti a szebb jövőt is, bár közöttük is találni már sok milliót felhalmozó, majdhogynem milliárdos-félét, akiből a régi magyar közmondás szerint is igaz, hogy kutyából nem lesz szalonna, a gazdagból pedig olyan, ki a szegénynek adna. Adakozgatnak, adományozgatnak ugyan, de ez csak arra jó, hogy az adótörvényeket kijátsszák, s egyben önmagukat fényezzék. Azt nem írhatom, hogy a lelkiismeretüket nyugtatgatják, mert én még milliárdosok között olyat nem láttam, kinek volna lelkiismeret, hiszen akkor nem is volna az. Hiszen akkor soha el nem vette volna a másét, nem taposta volna le társait, nem harácsolt, fosztogatott, ügyeskedett volna, hanem a többiekkel együtt, közösen építették volna azt a közösséget, amelynek összessége jelenti még ma is Kárpát-Hazánkat, Hungáriánkat. Nem véletlen, hogy reszketnek is az Árpád-házi királyok jelképétől, a piros-fehér sávos, hétszer vágott nemzeti jelképünktől, hiszen azon a becsület, a tisztesség, a hazáért kiontott vér kötelező ereje hirdeti az együvé tartozást. Akit megbotránkoztat, az sem nem tisztességes, sem nem becsületes, de még csak nem is a magyar honért él! Aki féli Árpád-házi királyaink cselekedeteit, az maga is a magyar történelem meghamisítóinak táborát szélesíti, az összefogást gyengíti. Ahogy éppen elégszer idéztük már azt a talleyrandi mondást, hogy egy népnek először a múltját kell elvenni, s azután már gyerekjáték lesz mindent megtenni vele. S élnek is vele, félnek is tőle, hiszen az Árpád-házi királyaink jelképe életben tartja azt a múltat, ahová nekünk vissza kell térnünk ahhoz, hogy túléljük a ránk váró megpróbáltatásokat. És aki nem ezt akarja, az mind-mind a nemzet ellen tesz, a magyarság kipusztításáért, Hazánk kiárusításáért fogott össze ellenünk. Hiszen láthatjuk, hogy a természetet sem lehet büntetlenül évszázadokon át kirabolni, megcsonkítani, gyalázni. A természet már lázadozik, de ez még csak a kezdet! Tapasztalhattuk, hogy a nagy hazugságukkal, az úgynevezett ipari és egyéb forradalmaikkal mivé tették a Földgolyónkat, s még a Föld Napján sem voltak képesek arra sem, hogy egy pillanatig megálljanak, s elgondolkodjanak a történteken. A mögöttünk hagyott évszázadok nagy vívmányaival nemhogy boldogabb lett volna az emberiség, de olyan mérhetetlen pusztítást zúdítottak ránk, amely nemcsak emberfeletti, de természetfeletti is, s ennek a büntetése sem fog elmaradni. Földrengések, vulkánkitörések, szökőár kíséri a nukleáris robbantásaikat, a föld mélyéből esztelenül kiaknázott javak elherdálását, a légtereinkbe számolatlanul felküldött műholdjaik miatt még a következmények sem ismertek. Nehogy azt mondja bárki is, hogy a lassan százezer szám keringő műhold csupa jótékony hatást fejt ki a környezetére. Nehogy azt állítsák már, hogy a megszámlálhatatlanul sok milliárd tonnányi kőolaj, szén és egyéb nyersanyag kiaknázása a Föld mélyében nem okozott valamiféle káros átrendeződést, a légtérbe való kibocsátásukról már nem is szólva. A tenger mélyének megfúrása, a víz alatt végzett nukleáris kísérletezgetések mind-mind megbosszulják magukat, s akkor ismét fel kell tenni e sok here pimasznak, akik a világ néhány száz államának vezetőiként pózolnak, hogy vajon tudják-e hogy mit tesznek? Átérzik-e annak felelősségét, hogy a szebb jövőt hirdetve éppen azt élik fel, éppen gyermekeik, unokáik életét pusztítják most, amikor a nagy vívmányaikkal évszázadokon át a majdan eljövő szép jövő reményében hajtották rabigába az emberiséget. S szomorú, hogy ehhez a világpusztításhoz, az emberiség legyilkolásához az a hazai politikusi csapat is társult, akiknek erkölcsi kötelességük – ha szabad ilyen összefüggésből még erkölcsről beszélni – lett volna az Árpád-ház tisztaságának megőrzése, a világ népei előtti példamutatás. De nem! A mammon, a fegyverek biztosította hatalmi vágy megrészegítette valamennyiőket, s Isten helyett a Sátánnal kötöttek szövetséget, annak reményében, hogy az utolsó pillanatban meggyónják bűneiket, s az elég lesz az isteni megbocsátáshoz, elvégre a meghamisított bibliájukban örökösen ezt papolják. Csakhogy egyről elfeledkeznek: hiába a világ összes fegyvere, létezik hatalom, méghozzá a Teremtő hatalma, amely felett soha nem rendelkezhetnek, hiszen még egy egyszerű vulkánkitörést sem lennének képesek megfékezni. Mi ez egy égi háborúhoz képest, mi ez egy Augiász istállójának kitakarításához képest! A szomorú csak az, hogy még most sincs senki közülük, aki okulva a közelmúltból, tanulva, erőt merítve a magyar történelemből államférfivá nemesülne! Nincs egy sem, aki végre őszinte hanggal szólna, lelke mélyén megbánva, hogy hazudott, csalt, lopott, megtévesztett, becsapott, elárult itt mindenkit, de mint a tékozló fiú, szeretné jóvátenni bűneit. Emberek ezreinek élete árán harácsolt milliárdjait felajánlva hozzáfogna a magyar lélek felemeléséhez, a közös Haza építésének reményében. Mert itt sem újjáépítéssel, sem újraépítéssel nem lehet célt érni, csupán szemfényvesztés minden, ha nem az alapoknál kezdik. Az pedig azzal indul, ahogy egykoron, majd kétszáz év távlatában egy liberális szellemben nevelt grófban is felébredt az ősi vér, s megértette, hogy mit jelent magyarnak születni, milyen erkölcsi vállalás, emberi tartás és eszmei előremutatás terhe nehezedik minden magyar vállára, ha valóban magyarrá akar lenni. S vajon a most parlamentbe kerültek közül akad-e akár csak egy is, akiben ez a magyar vér meg tud szólalni? Lesz-e közöttük csak egyetlen egy is, ki nem uralkodni, hanem szolgálni szeretne, aki sorsközösséget tud vállalni a népével, s aki megérti azt a hívó szót, amely ősidők óta bizonyított: a Kárpát-Haza boldogulása nélkül az egész világban csak a káosz és szenvedés lesz úrrá. Azt gondolják talán, hogy a magyar ember semmittevő henyélésre termett?! Akkor miért kárhoztatják munkanélküliségre, értelmetlen élet-eltékozolásra? Azt gondolják, hogy a magyar anyák nem szeretnének nagy családot? Hiszen a sok kisgyermek volt valaha az egyetlen, amely értéket jelentett őseinknél, mert a gyermek valóban Isten ajándéka és a jövő záloga. Azt gondolják, hogy a magyar ember nem szeretné önzetlenül átadni tudását más népeknek? Akkor miért nem teremtik meg ennek a feltételét, s miért kényszerítik aljas pályázósdi és zsebbe-pacsis módszerre őket, miért lopják ki már a magyar talentum csíráját is iskoláinkból?! Azt gondolják, hogy a magyar ember nem tudna egészségesen élni, mindenféle mérgezések, fertőzött vizek, élelmiszerek, és fehér-köpenyes kuruzslók nélkül? Miért nem hagyják? - hiszen egykoron a magyar gyógymód, gyógyvizeink, füveink, barlangjaink és tájaink maguk voltak a népi szanatóriumok, amíg nem butították, riasztották el e népet! A magyarság élete, léte, Kárpát-Hazánkba való visszatérte hajdanán rendet teremtett egész Kontinensünkön, megfékezte azt az esztelen pusztítási hullámot, amely sajnos az Árpád-ház legyilkolása után nemcsak Európában, hanem a Földgolyó minden szegletében erőre kapott. Azért fogott össze a világ minden táján az a liberális szenny, amely ma a világbirodalmi rendszer eszméjét akarja kiteljesíteni, nemcsak Hazánk ellen, hanem a velünk rokoni szálakat még ébren tartó testvéreink ellen is, hogy lelkükből is kiöljék az emberhez méltó élet csíráját is. S azok, akik most ismét bevonulnak a magyarság Országházába, ezt ne tudnák?! Bejárva a világ azon részét, ahol ezeket az aljas eszméket táplálják, senkiben sem élet fel a magyar vér?! Ez bizony azt jelenti, hogy a 386 odaküldött közül egy sincs, aki magyar volna, vagy pedig már olyannyira eladta lelkét az ördögnek, hogy nem képes a felkínált megtisztulási útra lépni. Mert a magyar feltámadásnak bizony, akárhogy is szépítgetik, nem gazdasági fellendülés, még csak nem is a meghirdetett globalista fejlődés, az álságos jólét vagy a hazudott közbiztonság, a mammon és ki tudja még milyen hazug ígérethalmaz lesz az alapja, hanem az a lépés, amikor legalább egyetlen egy felkent politikus megteszi az első lépését ahhoz az úthoz, amelyre rálépve már elmondhatja magáról, hogy ő államférfi akar lenni. Akkor, de csak akkor, szinte bizonyos, hogy egy nemzet lesz, aki mellé áll. Addig? Addig csak hazudjanak önmaguknak szebb jövőt mindazok, akik e roskatag piedesztálra kiállították a sok ripacsot, de ne siránkozzanak később, hogy a pulpitus összeomlott, a szereplők pedig elszeleltek a vészkijáraton, mielőtt legalább a jegyek árát visszakövetelhették volna tőlük.