Audiatur et altera pars!

(Hallgattassék meg a másik fél is, még ha pokolra is jut érte!)

Mindenek előtt be kell, hogy valljam,- nem bírok történész diplomával, nem szakmám a história

elemzése – leginkább „közgondolkodónak” és lelkes, a magyarság történelme iránt érdeklődő,

autodidakta kutatónak tartom becses személyemet.

Nem hiszem, hogy alábbi dolgozat meg fogja megváltoztatni – az évszázadokon (évezredeken)

belénk plántált szemléletet, és tudom, hogy nem jelenik meg soha egyetlen történelem –

tudományos szaklapban sem, de bízom abban, hogy akik veszik a fáradságot és végig olvassák

ezen írást, azoknak megváltozik a véleményük a köztudatban kialakult Szent István király

– Koppány vezér képről. Talán ennyit felvezetésképpen!

Augusztus 20-án Mezőtúrra voltam hivatalos, mondjuk úgy – szószólónak. Miközben az előttem

beszédeket mondó előadókat hallgattam, – az Új kenyér és István király szentté avatásnak

évfordulójáról,- felvetődött bennem egy kérdés, ami azóta sem hagy nyugodni.

Vajon, mi a csodát is ünnepelünk mi augusztus 20-án?

Az Új kenyér, az rendben is van, (és még az adott napon Horthy István halálának 69. évfordulójáról

való megemlékezés is teljes egészében helyén való) ám, kit és mit éltetünk mi Szent

István napján?

Szent István napjának megünneplését az 1083-as szentté avatásakor I. László magyar király

rendelte el (mely szentté avatást, ő maga járt ki VII. Gergely pápánál) és 928 éve minden évben

mi így is teszünk.

A Magyar történelmi tudat azt diktálja, hogy István király a „nagy államalapító”, és első királyunk.

Hoppá! Itt már meg is dől az a „tudat” által diktált dekrétum. Egyik állítás sem fedi a

valóságot! A magyar állam, már István király előtt létezett és már Taksonyt (István nagypapája)

és Gézát (István apukája) is a korabeli krónikák is királyként, és nem fejedelmekként említik.

Mint tudjuk, a korona csak szentesíti a (keresztény) királyságot! Akkor, először – a szűkre

szabott lehetőségeken belül, – ismerjük meg István király személyét és jellemét:

Istvánt (aki egyébiránt Vajk-ként látta meg 969-ben a napvilágot) 974-ben kereszteltette meg

Géza király. Prágából meghívta Adalbert püspököt, hogy a megtérést elmélyítse, és István további

képzését előmozdítsa. Adalbert volt az is, aki a fejedelmi ifjút megbérmálta, és vallási

szempontból befolyásolta. Ez egész pontosan azt jelentette, hogy idegen és nyugati--keresztény

tanokat csepegtetett az ifjú elméjébe.

966-ban egy dinasztikus házasság révén, feleségül veszi (nem nagyon kérdezték, hogy akarjae)

II. Henrik bajor herceg lányát, Gizellát. A házasság terve Gézától és tanácsadóitól eredt,

tudniillik, ezzel a friggyel, a legnagyobb potenciával rendelkező lehetséges ellenfél megszűnt

ellenfélnek lenni. A bajorok pedig már akkor is Magyarországban a jövőbeni hűbéri-birtokot

látták. (Már akkor is!)

977-ben, apja halála után „jólneveltségének” köszönhetően szerzetes papokat hívott Bajorországból,

Csehországból, Olaszországból, és külföldi lovagokat a testőrségére.

Megkezdődött a Nyugat-római kereszténység erőszakos terjesztése…

A Magyar, nem az a fajta, aki könnyen beadja a derekát az idegen hatalmak eszméinek, Koppány

vezér ősi jogon (teljes mértékben az ezeréves magyar szokásjog szerint) jelentkezett a

fejedelmi címért és az elhalt király feleségéért. (Nem túl szép, de ez is szokásjog, a férjét gyászoló

asszony is az új királynak jár!)

1

Géza még halála előtt megeskette a hozzá közel álló főurakat, hogy elmúlása után, fittyet

hányva a hagyományoknak, ne a regnáló Gyula (azaz: hadúr, akit Koppánynak hívnak és nem

mellesleg, István nagybácsija) legyen a király, hanem fia, István.

Tényleg csak néhány szó Koppányról: Eszerint Árpád legidősebb fiának, Tarhosnak volt fia Tevel

unokája Tar Zerind, s így dédunokája Koppány, vagyis Koppány Árpád ükunokája volt. (Remélem

még érthető!) Már Gézával is voltak birtokvitáik és a rokoni viszony sem volt elég ahhoz,

hogy kedveljék egymást, de Koppány mindig kikerülte a konfrontációt. Nem kívánt nyíltan

szembe szállni, hiszen úgy hitte, hogy ő a „rangidős” király, Géza „ jobb létre szenderülése”

után, csak ki kell várni az idejét. Tévedéséért súlyos árat fizetett! A korabeli papi-média

így jellemezte őt: „Ő minden jónak ellensége, az irigységgel és gonoszsággal teljes ördög,

hogy Krisztus apródjának szent szándékát szétzilálja, belháborút támasztott; az ő sugallatára

a pogány nép vonakodott nyakát a keresztény hit igájába hajtani…” Sokan nem tudják, de a

magyar, már régtől fogva Istenfélő őskeresztyény nép. De nem így tanították! Hát persze,

hogy nem! Mindjárt erre is rátérek… Koppány is keresztény volt!

Tessék kérem meglepődni! Bizánci-kereszténységet vett fel, és vetetett fel követőivel (és bizony

nem is kevéssel, mert Bizáncban az „összes magyarokat”, bizánci keresztényként ismerték).

Foglaljuk akkor össze a kialakult helyzetet!

Az öreg király (Géza) halott. A fiának kijárta az utódlás jogát (nem magyar jog szerint). A fia,

akit a bajorok neveltek elfogadja ezt, viszont a nagybácsi (Koppány) vinné a nőt és a királyságot

is! (joggal). Itt kezdődnek a komoly ideológiai viták! Az egyik oldal a római, a másik a bi -

zánci kereszt nevében osztja az észt. (már akkor is a megosztottság!) Azért a vagyont, a hatalmat

és a dinasztikus álmokat se felejtsük ám el!

Koppány „lázadásának”(ez tetszik! Lázadás! Hiszen csak a sajátját akarta!) hírére, István öszszehívta

a főembereket, és azon nyomban értesítette sógorát, Gizella bátyját, Henrik bajor

herceget és maga is Esztergomba vonult, ahol egyházi szertartás keretében felövezték a

nagyfejedelmi karddal. A szertartást a kor szokása szerint a püspök, bizonyára Domokos, végezte.

A szertartáson jelen voltak az őt támogató magyar főemberek, valamint a Hont, Pázmány,

Orci és Vecellin sváb lovagok, akik a nehézfegyverzetű sereg, István testőrségének

élén álltak”-ez nem túl szép dolog! „Idegeneket hívni magyarok ellen segítségül?” István az

„egy új korszak megindítója a legendás szent király”, aki évszázadokra majd meghatározza

nemzete sorsát, a római hit mellé áll és elárulja a szokásjogot?

Szóval nincs kompromisszum!

Egymásnak esik a két fél. „Bizonyos nemesek, akiknek szíve a renyhe dőzsölésre hajlott, látva,

hogy bevett szokásaikat elhagyni kényszerülnek, a király törvényeit ördögi sugallatra megvetették,

a régi élvezetekhez lelkükben, testükben ellene fordulnak” – így jellemzi Koppányékat

az akkori helyi szpíker.

Veszprém mellett zajlik le a döntő csata…

Az egyik oldalon: Koppány ellen induló sereg vezére Vecellin, a testőrség parancsnokai pedig

Hont és Pázmány lettek. (echte magyar fiúk!), a besenyők és kabarok alkották az elővédet,(ők

sem magyarok) a sereg és a had erőssége, a nehézfegyverzetű német testőrség, páncélos lovagok

és skandináv-varég eredetű zsoldosok.

A másik oldal: színmagyarok szabad népe, Bulcsú utódai, a Vérbulcsú nemzetség tagjai vezetésével.

Istvánék túlerőben voltak és lényegesen megkönnyítette a dolgukat a külföldi nehéz

lovasság, a korabeli krónikák így írtak: „A bajort nem fogta a kard”. A legendáriumok és az írásos

dokumentumok a csatát, magyarok és németek harcának írja le. Nesze neked legnagyobb

magyar király!

2

Beugrik az István a király c. rockopera István-dicsősítése: István a mi urunk…

A csata megkezdése előtt nem volt ám ilyen „nagylegény” István! Koppány bajvívásra buzdítását

nem fogadta el (pedig mennyi magyar vért menthetett volna meg, ha ők ketten lerendezik

a dolgot), sőt egyik legvitézebb zsoldos alvezérét bízta meg, hogy Koppányt a csatában levágja

(nem írom le a zsoldos nevét, fityiszt neki marketing!) Egyébként a zsoldos a küldetését

teljesítette! Hiába küzdöttek hősiesen, a magyarokat legyőzték az István által vezetett németek.

A nagybácsi testét felnégyelték és kitűzték az ország négy várában, Győrben, Veszprémben,

Esztergomban és Gyulafehérváron. (Nem egy szent királyhoz méltó cselekedet!).

István másik két riválisát is „lerendezte”, az erdélyi földek urát, Gyulát saját hitére erőszakkal

megkereszteltette, Ajtony vezér és az összes ellene forduló magyarok seregeit pedig szétverte.

Majd a Pápától kapott keresztény koronával keresztény dicső királyunkká lett…

A mi lett volna ha, nem történelmi fogalom, de…

Tegyük fel, hogy – a hatalomért, pénzért, vallásért és nőért – zajló háborút Koppány vezér és

magyarjai nyerik meg.

Ismerjük a (hibás) tanítást! Elveszik az ország, oda a magyarság! Könyörgöm, ki találta ki ezt

a bugyutaságot? Ugyan úgy lett volna jövő képe az országnak, mint a már az általunk ismert

esetben, csak bizánci keresztény lett volna a magyarság és kicsit „melósabb” lett volna a

megmaradás, itt Európa szívében.

Hagyjuk a hipotéziseket! István győzött és korának kiváló politikusainak egyikévé vált.

Az ősi hitet eltaposó, a nyugati mintákat átvevő, magyar írásbeliségünket latinná alakító áruló-

kép azonban csalóka. Egy valamit nem lehet elvitatni tőle: – A hitét!

Nem célom az, hogy István király emlékét gyalázzam (hogyan is jöhetnék én ehhez!) de felvetődik

bennem a kérdés: Megérte a megalkuvás, a magyar ősi törvények elárulása? Melyik a

jobb: elbukni becsülettel – akár az egész nemzetnek, – vagy a magyarok ellenségeivel szövetséget

kötni a megmaradásért? István, Imre fiának intelmei között például ez áll: Az idegent

jobban becsüld, mint a magyart! (ha nem is szó szerint, de ez a lényege)

Elérkeztünk a szentséget sértő dolgozat végére! István agg korára lemond a koronáról, mindent

elért hosszú élete során, amit célul tűzött ki maga elé, és most nyugodtan hátra dőlhet,

jöhetnek a nyugalmas nyugdíjas évek. Dinasztikus tervei is valóra válnak, az országát biztonságban

tudja, hiszen fiát, Imre herceget hat nap múlva királlyá választja az ország!

Nem így történt! Imrét egy vadászaton egy vadkan megöli (meg pár száz év múlva Zrínyit

is?!) és oda az utódlás lehetősége Az öreg István. fia elvesztése után meghasonlik önmagával,

zárkózott szinte szerzetesi életet él. Elfordul a politikától és magába roskadva latin kódexeket

olvasgat, és sokat imádkozik az Istenéhez. Az országban zavargások törnek ki, a pusztákon újra

fellángolnak a pogány tüzek. Sámánok harci dobja újra csatába hívja a magyarokat…

István királynak egyetlen választása maradt, hogy megőrizhesse örökét: húga fiát a „velencei”

Orseolo Pétert jelöli ki utódjául. A jog szerinti utódokat, apja testvérének fiait, Vazult és Szár

Lászlót rövid úton lerendezi. Vazulnak ólom a fülbe és vakság, Lászlónak halál (ejnye, szent király!)

Ám mégis kétségek között, lélekben magányosan kell számot vetnie sorsával és tetteivel

élete utolsó hónapjaiban. Krisztus 1038. évében adja vissza a lelkét teremtőjének…

Nyugodj békében szent király!

Sapiente sat (Bölcsnek ennyi elég.)

Zetényi-Csukás Ferenc

3