Péteri Attila Árpád
 
Agymenéses évnyitó-MSZP székházavató!
 
Van új a nap alatt? NINCS! Ezt bizonyítja a mai napon bemutatott absztrakció, ami az MSZP választmányán volt tapasztalható, úgy a jelenlévők, mint a sajtó képviselői számára.
 
Mert mi is történt? Nem más, mint a pártelnöktől megszokott semmit mondások menetrend szerinti, „nagy ívű” elpuffogtatása, annak széles tárházát megnyitva újólag, ki tudja már hányadszorra. Únos untig ismételve a megvalósíthatatlan jövőkép fantáziadús üresjáratait, annak demagógiára épülő vadhajtásait cirógatva. Folytatva a tagság, a résztvevők és az ország lakosságának elaltatását, sűrű szövésű szöveglepelbe burkolva a szabad gondolatok szárnyalását, az előrevivő szándékok csírájukban történő elfojtásával. Új arcok, új gondolatok, megalapozott programpontok felsorolása helyett, amelyek szerencsés esetben, a valóságból indulhatnának ki. Úgy tűnik, erre hiába vár a nagyérdemű publikum, az elkötelezett „hívők” kara, a bálványimádók és végtelen homályban fetrengő, vagy inkább alvó -ahogy az egyik TV csatornán is megtapasztalhattuk- alkalmi jelenlévő álmát, a széksorok között, egy egészen más világról, mint amit az elöljáró szónok rebegett el nekik, ámulatba ejtve, leginkább önmagát. Ez a hiteltelenné vált maga mutogatósdi, immáron 5 éve borzolja a magyar közvélemény egyre bővülő számú érdeklődőinek idegeit.
 
Mi lesz ebből?- jeligével és lépcsőről lépcsőre haladón mélyülő aggódással fűszerezve, a várva várt eredmények kimenetelét, amelyek a jó Istennek sem akarnak az ország javát szolgálón előbukkanni, a letűnt kor elhasználódott képviselőinek áldásmentes tevékenysége által. Vajon miért? A válasz önmagától adódik. Azon egyszerű oknál fogva, mert nem történt meg a valódi rendszerváltozás. Helyette egy ügyes manőverezéssel kialakított, a lakosság egészének éberségét, a beépített hálózatiakkal kellő időben és helyen való elaltatatási akcióik bevetésével végrehajtott, az ő szemszögükből nézve, mesterien levezényelt rendszerhamisítás eredményeként.
 
Az előre felkészített társutasok, minden újjáalakult pártba beosonva, rendre megtették az előírás szerinti lépéseket, hogy még véletlenül se alakulhasson ki egy össznemzeti érdekeken alapuló nemzeti szellemű egységes irányelv, az új Magyarország felépíthetőségéért. Botrányok, személyes torzsalkodások sorozatát kellett megélnünk akkor, amikor már az orosz csapatok jelenlétére sem lehetett hivatkozni és gyakorlatilag egy megmerevedett, kezek-lábak nélküli, fejekből álló bólogató Jánosok gyülekezetévé degradálódott, a papíron magukat rendszerváltóknak kikiáltó kormányszervek, élen Antall Józseffel. Mint akiket homokba ástak s csak a levegő utáni kapkodás maradt osztályrészük.
 
Kialakult az a látszatdemokrácia, amely kiváló táptalajt biztosít mindmáig a helyzetben lévők számára, akik kellő időben magukhoz ragadták azt a részben örökölt eszközrendszert, amelynek birtokában zavartalanul végezhetik kisded játékaikat, milliók szenvedésétől sem zavartatva magukat, bebetonozva híveiket a hatalomba, az általuk levezényelt struktúraváltás megmerevedése következményeként.
 
Innen származtatható a mára kialakult abszurditások végtelennek tűnő sorozata, melynek hozadmányaként szabadon lehet magas tisztséget viselőknek hazudozni, nyíltan mellébeszélni, felelőtlen döntéseket megszavaztatni, akár a T. Házzal szinkronban, egyszóval szétverni egy korábban úgy-ahogy, de mégis valamilyen formában működő államgépezetet.
 
Ma már jogi alapon lehet rabolni, ügyeskedőn lenyúlni közpénzeket, korrumpálni és korrumpálódni, szó szerint szabad a gazda. Úgyis mondhatjuk, hogy jogi alapon lehet sikkasztani (lásd. K.A. és csapatát), s a balsorsúaknak pedig, akár híd alatt aludni. Gyakorlatilag nincs igazságszolgáltatás. Beszélni beszélhetünk bármiről, bárhol, csak épp minek és kihez?
 
Az új ámítások csapdájába csalogatták a választópolgárok nem kevés hányadát, akik képtelenek voltak megtanulni az önvédelem fortélyait, mert a média diktatúrán felnövekedett állománya ehhez nagy elánnal felvértezetten, készséggel asszisztált, jól felfogott önérdekétől vezérelten, a bértollnokokhoz illő és méltó hatékonysággal. Meg is láttuk mindezen attrakcióknak a kárát, mert még mindig vannak olyanok, akik tovább istenítik az eszelősen imádott s hozzájuk görcsösen ragaszkodó feljebbvalóikat, mint a kádári időkben. Minden fenntartás, ellenőrzés, a valóság és a tények tisztelete nélkül, önpusztító ténykedésükön túl a viszonylagos tisztánlátással bíró honfitársaikat is magukkal rántva a szakadékba. Legalábbis a két utolsó választások ezt minden kétséget kizáróan bebizonyították.
 
A régi rendszerből ránk maradt gátlástalan és bizonyítottan elhitványosodott, szemfényvesztő értelmiséggel, amely a kommunistákhoz hasonlóan -Márai szavaival- továbbra is csak a koncot nézi, semmit nem lehet kezdeni, amíg a helyükön vannak. Nem számít nekik sem se Isten, se ember, csak ámításuk eszközeinél maradhassanak életük végéig, a korábbról jól megszokott intézményeikben, a médiabitorlók a stúdióikban, szerkesztőségeikben, nekik ez egyre megy. Ilyen fogalmak, mint a hazaszeretet, a múltunk értékeinek mentése, a hagyományok ápolása, a nemzeti összetartás és együttgondolkodás, teljességgel hidegen hagyja őket. Az általuk kiképzett utódaikat meg végképpen.
 
Mi lesz veled Magyarország? Kérdezik nemcsak itthon, hanem a külhonba szakadt honfitársaink felelősen gondolkodó csoportjai, szűkebb tágabb tagjai, főként az idősebb korosztályt képviselők soraiból.
 
Ők zömükben azt az irányt képviselik, amit a múlt század szellemi óriásai éreztek magukénak, mint Németh László, Kodolányi, Bibó István, Illyés Gyula, akik a sajátos harmadik út megvalósításában látták a szárszói konferencián megerősítve, az ország II. VH utáni jövőképét. Sajnos a történelem nem először, ismét meggátolta az önrendelkezésünk alapjainak lerakását. Ugyanez történt 90 után is, részben a fentiekben vázoltak miatt.
 
Az átlagemberek, a nép jóhiszeműsége és kirekesztettsége is megnyilvánult az élet minden területén. Kezdve az EKA önjelöltekből kiválasztott tagjai, csoportjai előtérbe kerülésétől a későbbiekben a 88-tól életbe léptetett spontán privatizáció előnyszerzési esélyeit élvezők által, a tűzhöz közel állók személyében -jól tudjuk kik voltak ezek- a politikai hatalmuk gazdaságba történő átmentésének érvényre juttatásával. Pedig az eredendő szándék EKA vonatkozásban a régi rend ellenére manifesztálódott, ám hamar közbeléptek a kiokítottak s megtették a szükséges lépéseket, hogy érdemi eredmény a lakosság döntő hányada számára ne alakulhasson ki. Az ugyanis lényegében a diktatúrától való teljes megszabadulás volt az elszámoltatással egyetemben. A csodaváróvá avanzsált tömegeket sikerült időben elvakítani, így az idő múlásával, amikor kezdett világossá válni, hogy a rendszerváltozás kisiklattatott, kisebb-nagyobb tüntetési hullámokon kívül, semmi érdemlegeset nem sikerült összekovácsolni a lépre menésünk visszafordításáért. Köznapi nyelven szólva, a nemzet hajója már 90 őszére elsüllyedt. Azt követően minden próbálkozás már szánalmas vergődéssé silányult, a legjobb szándék ellenére, ami a szervezőket és a résztvevőket vezette. A veszett fejsze nyele utáni kapkodássá vált valamennyi tiltakozó akció, úgy a fővárosban, mint vidéken.
 
Nagyban hozzájárult mindezen történésekhez, az SZDSZ irányítóinak napnál világosabb árulása.  Nemcsak az anyaországi nemzeti érdekek semmibe vevésével, de a határon túli Testvéreink jogos elvárásai tekintetében is betlizve, most már minden földön járó számára
cáfolhatatlanul. Megcsúfolva a szabadelvű liberalizmus értékeinek minden szegmensét, 94-ben összeállva a 89-ben még esküdt ellenségüknek beállított (kikiáltott) diktatúra utódpártjával, mérhetetlen arroganciával, öntömjénező felsőbbrendűségi kórtünettel megfertőzve, az általuk önveszejtő módon, mára kialakított szánalmas végkifejletig.
 
Így jár minden pártképződmény, amely a nemzeti sorskérdések megvitatását nem vállalja, attól szemrebbenés nélkül elhatárolódik, valódi, előrevivő párbeszédre képtelen.
 
A mára kialakult történelmi szituációban, a lecke föl van adva az ellenzék vezető pártjának is. Annak függvényében, mit tanul az elmúlt 20 esztendő  történéseiből, a saját hibáiból, néha bizony bűneiből? Amelyek közül a legnagyobb, hogy hatalmát nem arra használta igazán, amit a nép java elvárt tőle, hanem maga is társutas módján úszott az árral a hazai és a nagypolitika farvizén s egyelőre úgy néz ki, ezen „betegségéből” képtelen kigyógyulni. Szomorúan gyászos szarvashibák sorozatát elkövetve, amit nem biztos, hogy a választópolgárok és a szimpatizánsai megbocsátanak neki.
 
Tanulság, úgy a számukra, mint a hazai belpolitika résztvevőinek, ám legfőképpen a lebénított fél ország lakói számára, ne higgyenek többé a szirén hangoknak. Használják a saját eszüket s ne dőljenek be a polip módján ránk (rájuk) tapadó őskövületeknek és álszent utódaiknak, hanem csak a saját  bőrükön érezhető tapasztalataiknak. Függetlenül a médiákban harsogó szemkápráztatók sugallataitól. Tanuljanak meg végre a saját érdekük szerint dönteni a szavazófülkékben s bátran váltani, új pártok irányába nyitni, új arcokat fölfedezni, amelyek  beemelése a közéletbe, az egyedüli esély egy Új Magyarország megalapozásának beindításához.
 
Ha nem ezt teszik, ükunokáink már nem biztos, hogy ilyen nevű ország lakóiként tölthetik hétköznapjaikat a Kárpát-medence ezen térségében, ahol jelenleg még élünk.
 
Ez itt a tét! Gondoljátok meg honpolgárok!
 
/Péteri Attila Árpád/