Nagybányai magyar civil szervezetek – Kós Károly híres kiáltványa után – az alábbi felhívást tették közzé: „Mi mindannyian, jelen Kiáltvány aláírói – a nagybányai és bányavidéki magyarság sorsa iránt felelős egyházfők, közéleti és civil szereplők, pedagógusok – aggódással követjük annak az önfeladó magatartásnak és közgondolkodásnak a terjedését, amely most már létében fenyegeti közösségünket.
A betegség – amelynek évtizedes tünetei: a vegyesházasságok terjedése, az anyanyelvű oktatás elutasítása, az elvándorlás, a tiltakozás nélküli belesimulás a többségi nemzettestbe, az önmagunkkal szembeni igénytelenség és letargia – immár közösségünk legjobbjait is megfertőzte: ragályos kórként terjed értelmiségi köreinkben is.
1992-ben, húsz esztendővel ezelőtt, még több mint 25 ezer nagybányai vallotta magát magyarnak. A legutóbbi népszámlálás adatai szerint már csak 14 ezer. Ez matematikailag is közel 50 százalékos fogyást jelent mindössze két évtized alatt. A kézzelfogható, megtapasztalható valóság azonban még ennél is ijesztőbb: még ezt a 14 ezer magyart sem találjuk sehol.
Rendezvényeken ugyanazokat az arcokat látjuk. Templomainkban alig köttetnek tiszta magyar házasságok, alig keresztelnek magyar gyermeket. Óvodáink többé-kevésbé megtelnek ugyan, de mire ezek a gyermekek első osztályba, középiskolába érnek, elszivárognak, eltűnnek valahol a repedező szülői öntudat és a román nyelvű oktatási rendszer hajszálerein. Gyermekeinknek inkább román anyanyelvű barátaik vannak. Társaságban idegen hangzású zenét hallgatnak, sokszor még egymás között, a családban sem használják anyanyelvüket s ebben nem egyszer mi, felnőttek vagyunk készséges cinkosok.

Hol vagytok nagybányai, bányavidéki magyarok?
A folyamatnak az értelmiségi szülők gyermekei is egyre gyakrabban esnek áldozatául. Félő, hogy az általuk mutatott negatív példa nyomán a következőkben minden eddiginél jobban felgyorsul az asszimiláció vidékünkön. Húsz éves felezési idővel számolva fél évszázad múltán már alig lesz magyar Nagybányán és a Bányavidéken.

De tiszta lehet-e vajon a lelkiismeretünk? Megtettünk-e vajon mindent a folyamat megállítása érdekében? Vagy magunknak sem valljuk be, de érveinkkel csak tehetetlenségünket álcázzuk, s magasra tartott kézzel valójában már rég megadtuk magunkat a Sorsnak?
Mi, akik ezt a Kiáltványt aláírtuk, úgy érezzük, nem mehetünk el a jelenség mellett szótlanul. Az erdélyi magyarság egyik legnagyobb gondolkodója, Kós Károly szellemét idézve kiáltjuk ismételten magunk is a jelszót: ébredjetek húszesztendős álmotokból! Nyissátok ki szemeiteket! Vegyétek észre a hibákat, tévedéseket! Elég a passzivitásból, a visszavonulásból, az önfeladásból! Építenünk kell!

A juhok, bár oktalan állatok, ha farkas fenyegeti a nyájat, magasra szegett szarvakkal veszik körbe bárányaikat az akol körül. Mi nem vagyunk oktalan állatok. S bár megfogyatkoztunk, még mindig többen vagyunk mint száz esztendővel ezelőtt. És sokkal többen vagyunk mint 4-500 esztendeje, amikor templomainkat, iskoláinkat, ezt a várost, így, ahogyan ma kinéz, elődeink megépítették. Ne hagyjuk elveszni! Ne hagyjuk el hűtlenül ezt az észak-erdélyi magyar várat, amelyben nagyszüleitek, dédszüleitek leélték életüket! Amelyben megszültek és felneveltek benneteket, és akár áldozatokat is hozva magyar embereknek neveltek benneteket, abban a reményben, hogy majd ük- és szépunokáik is magyarok lesznek. Nem kérünk tőletek sem többet! Ne szakítsatok múltatokkal, ne vessétek el magyarságotokat – ezt a szüleitek által reátok testált csodálatos örökséget…!

SZÜLŐK: ne engedjetek az „így jobban érvényesül gyermekünk” divatjának! Ne fosszátok meg őket az anyanyelvű oktatás lehetőségétől – mert ezzel a magyarnak maradás lehetőségét tagadjátok meg tőlük!

Nem kevesebb, hanem TÖBB az az ember, aki anyanyelvén tanul. Az idegen nyelvű iskola viszont idegen nyelvű baráti kört jelent, majd vegyes házasságokat. Minden „elengedett” gyermekkel egy magyar családot veszíthetünk el, egy több évszázados magyar közösségnek leszünk akaratlanul is könyörtelen felszámolói.

A rosszul értelmezett szabadság szellemében soha ne bízzátok gyermekeitekre a döntést. Ne feledjétek: ők még nem tudnak dönteni, a döntés mikéntjére nektek kell őket megtanítotok! Válasszatok számukra magyar iskolát, s ha gyermekeitek képességei többet kívánnak mint a helyi lehetőségek, jobbnál-jobb erdélyi magyar tanintézetek, kollégiumok várnak tárt kapukkal reájuk. Neveljétek legjobb tudásotok szerint magyarnak fiaitokat és lányaitokat, hogy majd unokáitok is magyarnak születhessenek!

FIATALOK: keressétek egymás társaságát! Keressetek magyar barátokat, magyar társakat! Igen, ez valamennyire zárkózott, önmagunk felé forduló életet jelent. De ne feledjétek: évszázadokon át ez a zárkózottság tartotta meg Erdély legértékesebb közösségeit! Útravalóul adjuk számotokra a törvényt: zárjatok ki magatokból minden idegent. Ne engedjetek közel a szívetekhez idegen nyelvet, idegen kultúrát, idegen barátot. Mert az idegen barátból könnyen lesz idegen szerető, s aki nem anyanyelvén vall először szerelmet, később nagy valószínűséggel választ az életre is más nemzet fiai közül társat magának. Ne áltassátok magatokat, hogy nektek ez így is menni fog. Nézzetek körül ismerőseitek között: vajon hány vegyesházasságból származtak magyar gyermekek, majd magyar unokák...?

Legyetek hűek szülőföldetekhez, a gyökerekhez, amelyek éltetnek benneteket! Olvassatok magyar könyveket, hallgassatok magyar zenét, ismerjétek a magyar történelmet! Legyetek büszkék arra, hogy magyarok vagytok, mert ez tesz benneteket sajátossá, egyedivé, ez különböztet meg benneteket mindenki mástól ezen a világon!

PEDAGÓGUSOK, az ezer esztendős magyar oktatás legnemesebb örökségeinek hordozói: nagy elődeitekhez hasonlóan tekintsétek missziónak, végtelen áldozattal járó hivatásnak munkátokat! Tudjuk, ezer teher van rajtatok. De muszáj az ezeregyediket is vállaitokra venni, muszáj még többet felmutatnotok, sokkal többet mint többségi társaitok, mert iskoláink is sokkal jobbak kell legyenek, mint a többségi nemzeté! A ti munkátok nem hivatalnok-munka: nem ismerhet pihenést, sem munkaidőt! Egyetlen felsőbb hatalom állhat meg előttetek, s ez az önmagatokkal szembeni igényesség, a minőség követelménye!

Legyetek példaképek: pontosabbak a legpontosabbaknál, fegyelmezettebbek a legfegyelmezettebbeknél! Legyetek igényesek – legfőképpen önmagatokkal szemben! Egyetlen tanóra sem maradhat el. Egyetlen lehetőséget sem szabad kihagynotok, ami vonzóbbá, színvonalasabbá teheti iskolátokat. S egyetlen gyermek kezét sem szabad elengednetek – sőt keresnetek kell, meg kell fognotok a felétek nyújtott, vagy éppen tőletek elforduló, benneteket eltaszító gyermek- és felnőttkezeket.

Ne tanítani, hanem nevelni akarjatok! Ne szabadosságra, hanem a szabadsággal való élésre tanítsátok meg diákjaitokat! Legyetek befogadóak, nyitottak mindenre, ami érték, de alku nélkül elutasítóak a felszínesség, az értéktelenség iránt! S mert ennek a magyarságában megrendült, öntudatában meggyengült, idegenhez hajló liliomszál-ifjúságnak szüksége van a nemzeti nevelésre, hát legyetek magyarok legfőképpen és mindenekelőtt!

Legyetek tökéletesek – mert nincs más választásotok! Nem ellenetek, hanem értetek is szól a kiáltó szó!
Nem köthetünk kompromisszumot. Nincsen semmi „de”. Öntudatos, kemény, erős és dacos, minőségi magyarokká kell lennünk! Egymásért felelős magyarokká.

Jelen kiáltvány megfogalmazását sok-sok vívódás kísérte, hogy kimondjuk-e azt, amit mindenki tud, de senki sem akar beszélni róla. A haldokló előtt kíméletességből gyakran elhallgatják betegségét. Mi azonban bízunk abban, hogy bár betegek vagyunk, képesek vagyunk a gyógyulásra. Képesek vagyunk arra, hogy összeszedjük magunkat, hogy megerősödjünk.

Ehhez azonban akarni kell. Túl kell lépni a fájdalmakon, a magyarságunk vállalásával járó személyes és családi konfliktusokon. Nemet kell tudnunk mondani az idegen társnak, az idegen iskolának, az idegen közösség csábításának. Nemet kell tudnunk mondani a letargiának, a közömbösségnek, az igénytelenségnek.

S elvárjuk, sokszorosan elvárjuk értelmiségünktől – lelkipásztoroktól, pedagógusoktól, vállalkozóktól, közéletünk fáklyavívőitől –, hogy mindezekben, mint egykor a falusi tanító, vagy kántor, hitet és bátorságot adó, az összetartásban is irányt mutató, biztos kapaszkodók legyenek mindannyiunk számára.

A fentiek alapján mi, jelen Kiáltvány aláírói, elsőrangú feladatnak tekintve az anyanyelvű oktatás és nemzeti nevelés minőségi javítását, vonzerejének növelését, kezdeményezzük egy BÁNYAVIDÉKI CIVIL ISKOLASZÉK létrehozását.

Az Iskolaszék feladata, hogy mint közösségünk élő lelkiismerete és érdekeinek megfogalmazója, őrködjön az oktatás minőségén, hatást gyakoroljon a bányavidéki magyar oktatási intézményekre, tagozatokra és csoportokra, stratégiákat dolgozzon ki, biztosítsa a párbeszédet és információcserét, s oktatási intézményeinkkel együttműködve egységes irányt, vonzó szellemiséget és színvonalat szabjon és alkalmazzon. Az Iskolaszék tagjainak legitimitását a mögöttük álló társadalmi szervezetek, oktatási, egyházi vagy világi intézmények biztosítják.

Kós Károly szavaival búcsúzva: az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak. A bátraknak kiáltunk hát, a cselekedni akaróknak, a kötelességtudóknak, az előrenézőknek. Mert az Élet nem vár, az Élet rohan.

S hinni akarjuk, hogy nem leszünk pusztában kiáltó szó csupán...

2012. május 31-én”.
……………………………………………………………………………………………………………….
Mi ehhez a rendkívül fontos, az erdélyi magyarság alapvető sorskérdéseit alapjaiban megragadó kiáltványhoz az alábbit kívánjuk hozzáfűzni. Pünkösdkor Erdélyben jártunk. Marosvásárhelyről Nyárádszeredára utaztunk egy helyi buszjárattal. Az ülésünk mögött kb. 6-7 középiskolás diáklány beszélgetett románul. Később csatlakozott egy 7. vagy 8. is hozzájuk. „Sziasztok, mi újság?” mondta magyarul, majd románra váltott ő is. Figyeltem, hol szállnak le, három faluban: Kebele, Székelysárd, Székelytompa. Utánanéztünk az interneten, a legutóbbi népszámlálás szerint az első 90%-ban, a második 75%-ban magyarok lakta település. Székelytompa szinte 100%-ban, ott összesen csak 12 román él. Kicsi a valószínűsége, hogy épp ebből a kevés románból való lányt hallottuk volna beszélgetni, pontosabban ugatni. És ez nem Bányavidék, nem Láposvidék, nem Kolozsvár vagy Hunyad megye; EZ A SZÉKELYFÖLD NYUGATI SZÉLE! Az iménti kiáltvány a sokadik „Kiáltó szó!”, amelyekkel, akárcsak a különböző székely-autonómia kiáltványokkal, SZNT-határozatokkal, az ilyenekkel is Dunát, sőt, Amazonast lehetne rekeszteni, de végül csak pusztába kiáltó szó marad. Jelen kiáltvány azt fogalmazta meg, amit mi már többször hangoztattunk a Világ Magyarságában megjelent írásainkban, és tömören csak így hívjuk: ÖNSZEGREGÁCIÓ. Igen, enélkül nincs magyar jövő, és magyar feltámadás! De azt is mindig megfogalmaztuk, hogy az önszegregáció nem érhető el a magyar állam hatalmas anyagi ráfordítása nélkül. A Horthy-korszak a visszacsatolásokig titkos úton horribilis összegeket költött az elcsatolt területek magyar közösségeire, ellenben a rendszerváltás óta a magyar állam mostohaként viselkedik az elszakított magyarsággal. Pedig csak önmagában a nemzet sorskérdései iránt a román többségben mindinkább közönnyel viseltető kisember meggyőzésére is milliókat, ha nem milliárdokat kéne költeni. Ki fogja megtenni, ha nem a magyar állam? Talán a tolvaj, és korrupcióval megtollasodott RMDSZ-vezetők, akik a legutóbbi, 2008-as román parlamenti választások alkalmával is szórványszavazatokkal jutottak be Bukarestbe? Nem mellesleg a székelység évszázadokon keresztül az összerdélyi magyarság értelmiségi, és lehetőségeihez mérten anyagi bázisát adta, de ez mára kiapapadni látszik: miközben a Székelyföldön csodaszép panziók nőttek ki a földből, addig a szórványvidéken a frontot tartó végvári harcosok sokszor éhbérért mentik a magyarságból, ami menthető. A székelység jogosan tesz december 5.-éért szemrehányást a csonkahoniaknak, de egyre több székely a Székelyföldön kívüli erdélyi magyarsággal szemben sokszor ugyanolyan lenéző mostohasággal viszonyul, mint feléjük a Csonkahon viseltetett december 5.-én. Sok székelytől hallani, hogy az RMDSZ-es szórvány az autonómia törekvések legfőbb kerékkötője. Ha már székely honfitársaink nem tudnak az autonómiánál tovább látni, - amit mi édes kevésnek tartunk – ha már nem tudnak egységes magyar Erdélyben, egységes Nagy-Magyarországban gondolkodni, legalább annyi eszük lehetne a nagy autonómistáknak, hogy meggyőzzék a szórványt, hogy Székelyföld autonómiájából nekik is hasznuk származna.
Amúgy a jószándékú, de édes keveset érő kiáltványból a magyar állam megcímzése mellett még hiányolom, hogy a szülők, a fiatalok és a pedagógusok után nem címezte meg az egyházakat. Pedig szerintünk a kiáltvány aláíróikként a kérdésben akadna jócskán söprögetnivalójuk a saját házuk táján is.
Amúgy aki akar, a kiáltványt itt lehet elektronikusan aláírni: http://erdely.ma/alairas.php?al_id=13

A Kárpátmedencei Székely-Magyar Nemzetőrség parancsnokságának állásfoglalása

2012 06. 18.