A remény hal meg utoljára, mondja a közmondás: hát most üzenek az örök reménykedőknek. Azoknak először, akik eltakarják a szemüket, ha jön a fergeteg és elhiszik, ha hátat fordítanak a viharnak, az nem sodorja el őket. A megrögzött reménykedőknek üzenek elsőként, azoknak, akik megadóan tűrnek, még akkor is, amikor a hóhér letérdepelteti őket a sírgödör szélére és bár látják az előttük legyilkoltak véres holttesteit, mégis elhiszik, hogy ez nem lehet igaz.
Ők ezt is túlélhetik. Azoknak az utódoknak üzenek, akik hittek a gyáva atyáik elvtelen kompromisszumaiban, azoknak, akik ma is kiegyeznének bármivel és bárkivel, akik puszta fizikai létüket és nyomorúságos anyagi biztonságukat felülemelik a gyermekeik sorsán, akik most is boldogan kiegyeznének a gazemberekkel pillanatnyi érdekeikért. Azoknak az élő halottaknak üzenek, akiktől elvettek mindent, és akik mégis úgy kapaszkodnak a kifosztóikba mint gyermek a játékmackóba. Azoknak küldöm ezeket a sorokat, akik tálcán kínálják fel gyermekeik sorsát olyanoknak, akik a következő generációt már eleve rabszolgasorsra szánták. És mit kap cserébe “bölcs szülő”? Csillogó üveggyöngyöt, múlandó “biztos egzisztenciát”.

Üzenem nekik a remény meghalt.

Nincs már mibe kapaszkodni, hamarosan nem fog jönni a postás a nyugdíjjal, a családi pótlékkal, a segélyekkel, nem fogja fizetni a munkaadó az étkezési hozzájárulást, a bérletet, megszűnik a prémium, és legrosszabb esetben megszűnik a munkahely. Elvitték a lábatok alól az országotokat. Hagytátok örök reménykedők, hogy önjelölt “okosabbak” elrulettezzék az életeteket, hagytátok, hogy kifosszanak benneteket, hagytátok, hogy szüleiteket is kifosszák, és most asszisztáltok gyermekeitek kifosztásához. Mindent odaadtatok magatokból, hogy hátha jobb lesz, de egyre rosszabb lett. Ám egy dolog még megmaradt talán. A büszkeségetek. Az a büszkeség, amely megvásárolhatatlan, amely örök, és amely a legzordabb időkben is fel tudott izzani még a leggyávábbakban is. Ez a megmagyarázhatatlan erő eddig még mindig megmozdult, ha kellett. Felparázslott, ha felcsendült a himnusz, ha lobbant a magyar zászló, ha áhítattal körbehordozták a Szent Jobbot, vagy vész esetén a véres kardot és hogy ez így történhetett sok ezer éves történelmünk során - vagy később ezer éves államiságunkban - az egy mindennél fontosabb jelkép az óvó szakralitásából eredeztethető.
Szent Koronánk összetartó erejéből. Ez a szentség az, amely összefogja a magyart bárhol is él a Kárpát-medencében, a nagyvilágban és amit most a kifosztott, leépített magyar állam júdásai 30 ezüstpénzért elzálogosították a pénzhatalomnak.
Üzenem nektek reménytelenül reménykedők, hogy uraitok, akik most odavetik nektek az éhhalálhoz is kevés pár ezer forintot, nem elégedtek meg a testetekkel. Most a lelketeket is meg akarják törni. Kiirtani belőle azt a még pislákoló ősi büszkeséget, amitől magyar a magyar. Üzenem nektek: Ha nem érzitek át ennek a helyzetnek a súlyát, akkor először a gyermekeitek tagadnak meg benneteket, majd írmagotok sem marad, szétszóródtok a nagyvilágban páriaként keresve a betevő falatot, olyan megtűrtként, akit megvetnek, mert gyenge volt ahhoz, hogy megvédje a házát, otthonát. A hazáját.

Üzenem nektek, hogy eljött az idő.

Ha tenni akartok szüleitekért, gyermekeitekért, most tegyetek, mert a reménykedésnek vége. Tegyetek önmagatokért, mert élő halottként létezni, lézengeni a fizikai lét peremén nem magyarhoz méltó. Figyeljetek, és tegyetek. Küzdjetek.

És most nektek üzenek kedves barátaim, örök reménykedők!

Nektek, akik soha nem engedték el a zászlót, akik remélték, hitték a jobb, a szebb Magyarországot!
Nektek üzenem barátaim, hogy igazatok, igazunk volt. Emeljétek fel büszkén a fejeteket és ne foglalkozzatok többé a lesajnáló, kétkedő, vádoló huhogókkal. Készüljetek, mert az ellenfél láthatóvá vált. Tudjuk már kik azok akik kisemmiztek, megszálltak bennünket, kik azok az idegen hatalmak, akik elvették gyárainkat, piacainkat, nyersanyagkészleteinket, és akik most vásárolják fel vizeinket, és termőföldjeinket. Tudjuk kik azok, akik most nyíltan hadat üzentek nekünk magyaroknak. Üzenem kedves barátaim, nektek, akik évek, évtizedek óta felemelitek a hangotokat, akik áldoztatok és akik áldozni is fogtok, hogy készüljetek. Bontsatok kaput szekértáboraitokon, vessétek egymásnak a hátatokat, és készüljetek. Készüljünk. Legyünk ravaszok, bátrak, összetartóak, mint legdicsőbb eleink, mert ha nem, egymásnak leszünk farkasai, árulói. Tudjunk közösen zászlót bontani, tudjunk bízni, és tudjunk alázatosak lenni a nemzetünkhöz, mert tudom, hogy így győzni fogunk .
A küzdelemnek sok formája van. Mindenki vállalja azt, amihez a leginkább ért, de a legfontosabb amit meg kell fogadnunk: Soha ne alkudjunk meg.
Ki a házát, ki a faluját, ki a városát ki a földjét védje, mert ez együtt a haza, de mi mindannyian védjük meg Szent Koronánkat, ami azt összetartja.
A rablóknál van a pénz, a fegyver, és az ebből fakadó hatalom, de gyávák, megalkuvók, mint minden zsoldos és kufár. Megalkudnának mint 1867-ben, mint 1918-ban, mint 1945-ben, mint 1956-ban, mint 1989-ben, és mint 2006-ban. A történelemkönyvek “nagy magyarjai” mint Deák, Károlyi, Rákosi, Antall, Gyurcsány vagy éppen Orbán csak annyit tettek, hogy elhitették a népükkel: Van remény, miközben hosszú sorokban terelték, terelik a magyart a történelem vágóhídjára.
De ennek vége. Látjuk kik ellen kell megvívnunk a harcot.
Üzenem nektek örök reménykedő barátaim: már nem kell reménykednetek. Eljött az idő. Elkezdődött. Szembe kell szállni a hódítóval. Nálunk magyaroknál ott van a bölcsesség, a tisztánlátás, a büszkeségünk, amely soha nem tűrte a megszállókat.
Velünk van az éledő tömeg ereje.
Ezért üzenem nektek barátaim, bajtársaim: Figyeljetek és tegyetek. Küzdjetek.
Ellenfeleink hadat üzentek, és a hadüzenetükre ez a válaszunk a Szent Koronánkat elzálogosító és zálogként elfogadó bitangokhoz: Bár ránk rontottatok és új mohácsot akartok, mi új pozsonyi diadalt ülünk majd rajtatok!

Találkozunk!

Tatár József