Antall nyomdokain, a disznófejű Nagyúr szolgálatában

Ha van még nemzeti érzelmű, aki továbbra is elhiszi, hogy az Orbán-kormány tavalyi, IMF-fel való erőtlen berzenkedése Magyarország pénzügyi függetlensége, nemzeti önrendelkezésünk visszaszerzése szándékát takarja, az gyorsan húzza ki kezét a biliből! Hogy ki iránt is van Orbánnak igazából megfelelési kényszere, elkötelezettsége, azt jól mutatja a Fidesz-média törvénye. Amennyiben komolyan gondolta volna a Fidesz a demokratikus médiát, félmilliós tömegek álltak volna ki mellette egy valódi forradalomban, s az EU balliberális hangadó köreinek, bizottságainak, a Cohn-Benditeknek, az odvukból előbújó Hellereknek a nemzeti radikális tömegtámogatás fogta volna be a száját. S ezzel Orbán valóban szabad kezet kapott volna az itthoni parazitákkal szemben, a közvélemény-formálás apáról fiúra örökített pozícióiban a magyar szellemet megállás nélkül mérgező, idegen szellemű rágcsálók, a magyar milliókat lumpenné degradáló csatornalények ellenében. Felhatalmazást és garanciát az ígért tisztogatásra! De, hogy mennyire nem akar Orbán demokratikus, nemzeti médiát, azt láthatjuk pl. a homokos, nemzetgyalázó Alföldi Robert(a) megtűréséből a Nemzeti Színház élén vagy a Magyar Rádió egykori elnökeként a haveroknak másfél száz millió felett osztogató, majd magának 175 millió kártérítést követelő zsidó Such György: magyar állami filmgyártást felügyelő pozícióba helyezéséből! Vagy a Gyurcsány- majd Bajnai-kormányok zsidó, kulturális minisztereit, Bozóki Andrást, ill. Hiller Istvánt felváltó, s anyai ágon úgyszintén zsidó származású Szőcs Géza, kulturális államtitkár kiállásából Heller Ágnes és „filozófus bandája” mellett, akik ugye félmilliárd forintot vettek ki a nélkülöző magyar adófizető zsebéből: zabhegyezésért! A Fidesz értelmezésében demokratikus az olyan média, s kulturális élet, ahol ez a szakállas pacal, Szőcs Géza, kényére-kedvére nevezhet ki igazgatónak olyan embereket a Műcsarnok élére, mint pl. a pökhendi Gulyás Gábor, aki persze a csatornalények reflexeivel rögtön leantiszemitázza a „filozófusok” üzelmeit bíráló Magyar Nemzetet. Ugyanakkor a Szalai Annamária vezette Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság (NMHH) kész büntetni a cigánybűnözés említését! Ez lenne a demokratikus szellemű közélet, a’la Fidesz. Mint ismeretes, Szaniszló Ferenc, az Echo TV februári, „Világpanoráma” c. műsorában kimondta: a magyarok ellen cigányterrorizmus folyik. A nagy többségében előemberek szintjén megrekedt, s az önmaguk választotta évezredes, nomád-peremlakó nyomorúságból a magyarság hátán kimászni igyekvő cigányság „jogvédői” persze sérelmezték ezt. Mert ugye Szaniszló Ferenc szavai „fokozzák a cigány nézőkben a kirekesztettség és megalázottság érzését”! Hogy ők maguk rekesztették ki - s rekesztik ki továbbra is - önmagukat, mert ugye „szabadon, a természet ölén” szeretnek élni, olykor lopva, s mint megesett: olykor emberevéssel, ha üres volt a gyomor! – szemben a „parasztnak” hívott magyarral, aki városokat épített, virágzóvá tette a Kárpát-medencét, s meghalt hazája védelmében -, nos, ennek kimondása rasszizmus! Az NMHH bulldogja, Szalai Annamária kész megfegyelmezni, értsd: beléfojtani a szót, az Echo TV népszerű műsorvezetőjébe. - Hogy is írta József Attila? „Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat!” Ha a kétharmados támogatottsággal, plusz a közel milliós nagyságrendű nemzeti radikális tábor potenciális kiállásával nem tudott élni Orbán Viktor egy valóban demokratikus média megteremtése érdekében, hogyan lenne benne elég kurázsi a bankvilág vámpírjaival szemben! Valójában a legkevésbé van szándékában a Fidesz-koalíciónak az ország gazdasága, a nemzet pénzügyei feletti rendelkezés visszaszerzése. Márpedig ez a záloga a magyar újjászületésnek, bármiféle demokráciának. E nélkül utóbbi nem más, mint választási kampányok demagógjainak tűzijátékos mutatványa. S éppen a soros demagóg, az elődeihez hasonlóan olajozott beszédű, de nemzeti mázzal jócskán megkent nyelvű Orbán Viktor jelenti ki, hogy a halálos ítéletünk árnyát előrevetítő államadósság visszafizetési kötelezettségének megtagadása, vagy akár jelentős része leírásának követelése „rontaná hitelképességünket”. Ugyanígy érvelt Antall József, pedig a már akkor is súlyos adósságtól megszabadulva egy valódi rendszerváltás esélyei mértani arányban nőttek volna. De Antall, ugye karakán gyerek volt, miért fogadta volna meg pl. Helmut Kohl, Németország kancellárja tanácsát. Egy tolnai ügyvéd ismerősöm, aki valamilyen minőségben jelen volt az egyik, Antall vezette, Németországba látogató kormányküldöttség tiszteletére adott fogadáson, mesélte, hogy a fogadás kötetlen beszélgetése alkalmával megkérdezte tőle Helmut Kohl: „Ti miért nem kéritek a magyar adósság leírását?” - De Antall fizetett, mint a katonatiszt, persze a magyar milliók pénzéből, életük, jövőjük kárára. Nem úgy a lengyelek és jó néhány más ország. A ’70-es évekkel kezdődően a lengyel adósság is egyre dagadt, de a ’90-es évek elejének rendszerváltásánál a nyugati kölcsönzők leírták 45 milliárd dolláros adósságuk felét. Ennek dacára Lengyelország jelenlegi hitelminősítése jobb a mienkénél! Nincs egy éve, hogy még a HVG (2010. 7. 16.) is azt írta: "A hosszú lejáratú lengyel devizaadósság besorolása az S&P listáján három fokozattal jobb a Magyarországra érvényben tartott küladósi osztályzatnál." Azt is tavaly olvashattuk, Akram Khatoon: Ok a külföldi adósság leírására c. cikkében, hogy „A múltban Oroszország, latin-amerikai országok, mint pl. Argentína, Brazília és Mexikó bátran megtagadták külföldi adósságuk visszafizetését, melyek GDP-jük csaknem 100%-áig halmozódtak fel. A latin-amerikai országok esetében ez ismételten megtörtént és a pénzügyi engedmények/tartozás elengedések segítették felgyorsítani a gazdasági növekedés arányát és gazdaságaik lábra állását”. (InpaperMagzine – 2010. okt. 25.) Oroszország úgyszintén beszüntette adósságai fizetését 1988-ban, és mindössze öt évvel később hitelminősítése mégis visszament BBB-re. Olyan országok Eurobondjai pedig, melyek sohasem jelentettek csődöt, csak B besoroláson maradtak. Lovas István, Köz-gáz mindenkinek c. írásában, Nagy Pongrác könyvéből vett példákkal mutatja be, hogy számunkra is lehetséges volt az adósságleírás. Nagy Pongrác könyve eredetileg angolul jelent meg, „From Command to Market Economy in Hungary Under the Guidance of the IMF” címmel. Itthon a „Mindenkinek: A rendszerváltás gazdaságpolitikája” címmel adták ki 2001-ben, igen kis példányszámban. Már életrajzi adataiból is ítélve, Nagy Pongrác egyike lehet a kevés, hiteles közgazdászoknak, pénzügyi szakembereknek. A cisztercieknél érettségizett, s nem lehet véletlen, hogy bányászként, mezőgazdasági munkásként és kubikusként kellett dolgoznia franciaországi emigrációja előtt. Ott sem kényeztette el a sors, mint pl. a chartásokat vagy a szégyenteljes létét a „nemzet pojácájaként” végző, öreg csibészt: Faludy Györgyöt nyugati emigrációjában. Nagy Pongrác előbb „acélgyári munkás, cseléd, majd szerszámkészítő vasmarós a Renault gyárnál”, később közgazdasági diplomát szerzett a London School of Economics and Political Science egyetemén. Volt módja belelátni a pénzhatalom sötét bugyraiba az OECD közgazdászaként, Párizsban, az észak-amerikai fejlesztési bankoknál, s gazdasági tanácsadóként afrikai államokban az ENSZ, ill. a Nemzetközi Valutaalap megbízásából. Magyarországra 1990-ben tért vissza. Nagy Pongrácot idézve írja Lovas István, hogy az adósságleírás, ill. – könnyítés lengyel példáját a rendszerváltástól kezdve követhetetlennek minősítették a Nemzetközi Valutaalap „itteni drukkerei” – tudjuk, milyen mintára faragták s hol metszették őket! -, ugyanis ezzel ’elveszítjük a hitelképességünket’, ‘visszariasztjuk a működő tőkét’ – huhogták! Meg hogy „mi ‘túl kicsi ország vagyunk’, holott Costa Rica, a Dominikai Köztársaság, Jordánia és Uruguay még kisebb, mégis részesültek adósságelengedésben és –könnyítésben…; hogy ‘elveszítjük a valutaalap támogatását’, holott az a 73 ország, amelyik 1998-ig kért és kapott adósságkönnyítést, sőt még az a 33 ország sem veszítette el ezt a támogatást, amelyiknek a bankok leírás, vagy kedvezményes visszavásárlás útján csökkentették az adósságát” – írja Nagy Pongrác. Ezúttal legyen elég két idézet, melyekkel a magyar kormányzati adósságpolitika „szakértőinek” felfogását szemlélteti. Az első Hárshegyi Frigyesé, az MNB-alenöké, a második magáé a Nemzeti Bank elnökéé, Surányi Györgyé: „Aki következmények nélküli adósságmérséklésről, -elengedésről ábrándozik, és ezt komolyan gondolja, az a magyar nép ellensége, nemzetietlen”, mondta 1994-ben az a Hárshegyi Frigyes, akinek máskor épp oly „gyakran” jutott eszébe a „nemzet” és a „nemzeti érdek”, mint Surányinak, aki 1995-ben azt írta, hogy „adósságkönnyítést kérni nem lenne erkölcsös dolog, hiszen Magyarország lakossága sokkal jobb anyagi helyzetben van, mint azoké az országoké, akik adósságkönnyítést kértek és kaptak”. (Idézi: Lovas I.) Ki tudja, mit, milyen útmutatót suttogott az ifjú Viktor fülébe halálos ágyán, az Orbánt magához kérető Antall József. Talán Botos Kata, az Antall-kormány bankügyekért felelős, tárca nélküli minisztere 1991-es kijelentését, miszerint „az adósságot fizetni kell, még ha tönkre is megy belé az ország”! Vajon merre folytatja sorsunk aláaknázását ez a szajhalélek? Vagy a ’91-’95 közti időszakban a Magyar Nemzeti Bank elnökeként ténykedő Bod Péter Ákos, aki szerint a „magyar gazdaságra nehezedő adósságteher egyre csökken és így adósságkönnyítésre nincs szükség” (Lovas István.) Ha ki nem kotyogja Orbán, immár örökre a sír titka Antall hozzá intézett tanácsa. Egy biztos: az első, 1998 és 2002 közti kormányzási időszakhoz hasonlóan, most is az antalli adósságpolitika elveit követi a Fidesz. Fizessük a már sokszorosan letörlesztett államadósságot, „még ha tönkre is megy belé az ország”! De ezúttal ’ha’ nélkül, mert a tönkremenés már: bizonyosság, s ezért hazaárulás Orbán jelenlegi politikája. És a nemzet szellemi-lelki érverését annyira meghatározó média, a közvélemény formálás terén ugyanez a gyilkos, nemzetellenes felelőtlenség, mint azt fentebb is láthattuk. Valóban lehetséges, hogy a Fidesz nem akar tanulni a korábbi kormányzás idején elkövetett hibáiból? Ekkor - mint írtam korábban -, a Mordor-médiák szárnyait kellett volna minimum megnyirbálni. Orbán, gyáva, „demokratikus eszközökhöz” ragaszkodásának fából vaskarika politikája miatt ez elsikkadt és sokmillió magyar maradt demagógiájuk foglya. Igen, legjobb esetben is gyáva volt, mert mi is volt Orbán Viktor válasza a magyar média megregulázását javasoló Medveczky Ádámnak, az Operaház karnagyának? „’Nehéz ügy ez, karnagy úr’ – vonta fel a kormányfő a szemöldökét. És semmit nem tett az ügyben!” Amennyire tragikus mindez az országra, olyannyira szánalmas és megalázó azokra nézve, akik még ma is lelkes hívei Orbán Viktornak. Pedig ez a nyikhaj demagóg mi mindent elpuccsozott már a magyar életből. Nagyobb kárt tett, mint az MSZP-SZDSZ csatornalény kísértethada, mert nemzeti álruhában tetszelgése megtévesztő, s amíg hisznek benne, az utolsó remény hal meg milliókban. A felsoroltak mellett elpuccsozta 2002-ben annak lehetőségét, hogy a szavazatok újraszámlálásával elejét vegyék az ország további végzetes, nyolcévnyi szocionista kifosztásának. De ezúttal nem soroljuk tovább… Ha van kiút, miben áll? Keressük a választ lázasan, álmatlan hánykolódva, mert eljöhet, már nem lehet messze az idő, amikor az internet-radikálisok hada, akiknek nemzeti tartása kipukkan a monitor előtt, nem mer többé tükörbe nézni. S talán bujkáló önváddal teszitek ti is, kedves nemzeti értelmiségiek, legyetek mégannyira eltökéltek a diktatúra ellenében írt petíciókkal vagy az EU emberjogi bizottságokban jogaink érdekében tett megindító felszólalásaitokkal. Tudjátok, hogy a válasz csak a szemétkosár, esetleg kollaboráns bírók és bejáratott, rendszerhű talpnyalók magyarázkodása, ígérgetése s gúnyos mosoly lesz - ha ugyan nem gumibot! Eljöhet a nap, a reggel, amikor sokatok – a megfáradt jövőbe látók -, nem látják értelmét felkelni az ágyból. S lesz, ki sírva gondol rá - ha mégis lenne egyke gyermeke és unokája -, mit üzenne neki a nem oly távoli jövőről. Talán azt, hogy: Majd idegen szó hallik az ódon ház ablaka alatt…, a tér szobrán hullik a vakolat és egy nap helyébe újat az idegen hősnek állítanak, s Te nyeled, némán a fojtogató fájdalmat. Majd a sofőr a buszon más nyelven mondja, hogy mennyi a tarifa, s az utcatáblán Széchenyi neve idegen módra lesz betűzve, a baráthoz, ha lesz még, csak fojtott hangon szólsz, mert nem szeretik a kollégák, ha magyarul karattyolsz, és ha fiad tanul is magyart, az a karrierben visszatart, s a földrajztanár letorkolja, ha Egert, Egernek hívja, a hasadt sírkövet gaz növi be, és rákerül a temető szemete - tűnjön el a nyoma, hogy e tájat magyar lakta, még a természet is így akarja… Majd idegen szó hallik világtalan ablakod alatt, könnybe lábad szemed, s ökölbe szorul kezed, gyáva őseid átokkal illeted, magyarként élni szégyelltek! (Üzenet az utódnak) B. J. Ez lenne hát a vég? Amikor a füstös előember-hordákat egy országhódításban, népsorvasztásban jártas másik hiénanép: a zsidó telepeseké űzi el, sterilizálja vagy vadássza le, egyetértésben a Kárpát-medence falánk népeivel, hogy osztozzanak a koncon? Sorsunk kezünkben. Mit is mond az Aranybulla ellenállási záradéka…? De előbb nézzük, őseink milyen, több ezer éves szabadságjogai élednek fel, ha csonkán is, immár 800 éve, a korbeli Európa második legöregebb, az angolok 1215-ös Magna Chartájánál csak 7 évvel fiatalabb alkotmányában. II. András megfogadja benne a XIII. törvénycikk értelmében, amit Orbán, s az EU liberális demokráciája csaknem 800 évvel később sem szavatol számunkra, „hogy a hatalmasok meg ne nyomorítsák a föld népét, se a szegénységet”, s az urak „akármerre is úgy járjanak, hogy a szegénységet ne fosszák, ne nyomorgassák”! Majd kimondja ez a ma maradinak tartott törvénykönyv, hogy „ha valamely ispán az ő ispánságának módja szerint magát tisztességgel nem viselné, vagy az ő vára népét megrontaná, ebben találtatván, mind az ország színe előtt vessék ki tisztéből szégyenére, és amit elragadott, adja vissza.” - Ó, Istenem, az Aranybulla cikkelye értelmében ma hány népét megrontó, annak javait elragadó „ispán” dideregne rongyaiban a huzatos aluljárókban?! - Talán csonka kézzel a tolvajlásért. Csoda-e, hogy nem kell a Fidesznek sem a történelmi alkotmány, hiszen kimondja, hogy „szerzett birtokától senki meg ne fosztassék. Amely birtokot valaki méltó szolgálatjával szerzett, attól soha meg ne fosztassék.” Persze, akkor hogyan lehetne degeneknek földet felvásárolni? A törvény betűje, fővesztés terhe mellett ugyanúgy tiltaná ezt, mint a korábbi, kommunista államosításokat, kisajátításokat. S mit kezdene a nekünk végre demokráciát ígérő Fidesz az Aranybulla XXVI. törvénycikkével, melynek értelmében „birtokot az országon kívül való embernek ne adjanak.” S ha „valamelyest adtak vagy eladtak, azt a haza fiai válthassák meg”? (Kiemelés: B. J.) Vagy azzal, hogy „izmaeliták és zsidók tisztséget ne viseljenek… Pénzváltó kamara-ispánok, só-kamarások és vámosok, országunkbeli nemesek legyenek.” (Van, aki felhördül, azt mondja: a zsidók ilyetén eltiltása a „tisztségviseléstől” mégiscsak abszurdum! No de nem láttuk, csak e rövidke áttekintés példáiból is, hogyan, kinek a javára sáfárkodnak nemzetünk kincseivel?! Amíg a magyarországi zsidóság nem tagadja meg múltját – s ennek egyértelmű bizonyítéka a nemzetellenes tevékenységet folytató fajtársak elleni kíméletlen, bizonyító erejű közös fellépés, addig cinkosok, s alkalmazandó irányukban az Aranybulla XXIV. törvénycikke!) De addig is, míg a rend utat tapos magának, ne feledjük: az első, legnehezebb lépést ezen az úton nekünk, a nemzetben gondolkodás eltökéltjeinek kell megtenni. Habár az Aranybulla törvényei, s az azt megelőző Szent Istváni alkotmány sok kívánnivalót hagyott maga után az Árpád szabad magyarjait és korábbi eleinket illető jogok helyreállításában, mégis emberibb életet biztosított az ország szegény népének is, mint a jelen adósrabszolgasága, mint ez a kiszolgáltatott, megalázott ország: mindenki lábtörlője. Nekünk mértékül csak e történelmi alkotmány sarkalatos pontjai szolgálhatnak, s a Fidesz-kormány általi elutasításuk a jelen végveszélye esetén: az Aranybulla ellenállási záradéka követést parancsolja! Nevezetesen: „Hogyha pedig mi, vagy az utánunk következendő királyok közül valaki ezen mi szerzésünknek ellene járna valaha, ez a levél adjon szabad hatalmat mind a püspököknek, mind más jobbágyuraknak és országunkbeli nemeseknek mindnyájan és egyen-egyen, jelenvalóknak és jövendőbelieknek és az ő megmaradékoknak, hogy mind nekünk, mind az utánunk következendő királyoknak minden hűtlenség szégyenvallása nélkül ellentállhassanak és ellentmondhassanak mindörökké. (Kiemelés: B. J.) Sorsunk van kezünkben, nincs hová petíciózni többé, mert már az Úristen is elfordítja orcáját rólunk. Az „ellentállás” és „ellentmondás” azt követeli értelmiségünk legjobbjaitól – ha méltók e rangra -, hogy a mégoly radikálisan igazmondó könyveik, a pár száz ember előtt ’ad nauseam’, orrvérzésig ismételt előadások helyett álljanak a juhász nélkül maradt tömeg élére, példát mutatva: kövessetek! S ők, a kisemmizett, elkeseredett magyarok száz- meg százezrei követnek majd benneteket a poklok ezer ördögei ellenében is. Ajánljuk hát fel, kicsik és nagyok, életünket a haza s becsületünk megmentése oltárán, ha kell: ’56 szellemében. 2011. márc. 21. Balla József

 Antall nyomdokain, a disznófejű Nagyúr szolgálatában