Az ország számos településén és valamennyi középiskolában tartanak ma ehhez kapcsolódó rendezvényeket. Az Országgyűlés 2000. június 13-án elfogadott határozata értelmében ezen a napon a középfokú oktatási intézményekben is megemlékezéseket tartanak.

Az emléknapot annak alapján jelölték ki, hogy 1947-ben ezen a napon tartóztatták le a szovjet megszálló hatóságok Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát, jóllehet a politikust, országgyűlési képviselő lévén, védte mentelmi joga. Az akció a kommunista párttól még távolságot tartó erők megfélemlítését szolgálta, egyben megnyitotta az utat Nagy Ferenc kisgazda miniszterelnök májusi eltávolítása előtt is.

A kommunizmus áldozatairól először 2001. február 25-én emlékeztek meg az Országgyűlésben és az ország középiskoláiban. Azóta minden évben sor kerül az emlékünnepségekre, emlékeztetőként és figyelmeztetőként a korszak történéseire és a tanulságok levonására.

A második világháború során közel 700 ezer magyar állampolgár került szovjet fogságba. Sorsukról a történelemkönyvek többnyire hallgatnak. A hatalomgyakorlók 1945-től kezdve évtizedeken át azt a hamis látszatot keltették, hogy szovjet fogságba csak harci cselekmények közben elfogott katonák kerültek, akiket azonban a szovjetek még a békekötés előtt nagylelkűen hazaszállítottak; és az iskolákban is, természetesen így tanították.

Valójában az a tény, hogy a foglyok mintegy harmada kényszermunkára hurcolt civil volt, és nagy számban vittek koholt vádak alapján elítélteket és zártak a GULAG táboraiba (Государстеннй Уголовий Лагерь - Állami Büntető Tábor) másféle, sokszor csak személyes indokok alapján letartóztatott magyarokat, ami sokaknak a pokol tornácát jelentette. A hadifoglyokat és a civil internáltakat évekig dolgoztatták kényszermunkában a Szovjetunió munkatáboraiban. Azt mondták nekik, hogy „a fasiszta magyar hadsereg” által lerombolt javakat kell munkájukkal pótolni és ezzel „engesztelést” nyerniük. Az utolsó nagyobb fogolyszállítmányok csak 1955-ben (!) érkeztek haza, majd később egy-egy magányos, ismeretlen okból továbbmarasztalt személy térhetett haza, akikről természetesen a kommunista sajtó ekkor is cinkosan hallgatott.

Az utolsó magyar hadifogoly, Toma András kálváriája közismert. Ő csak 2000-ben térhetett haza szülőföldjére – 3 évre rá meghalni egy szovjet elmegyógyintézetből. Tény az is, hogy a mostoha bánásmód és életkörülmények következtében a kiszállítás során, a gyűjtő-, tranzit- és a kényszermunkatáborokban több mint 200 ezer magyar állampolgár lelte halálát. Sokan jeltelen sírokban nyugszanak mai napig is - Oroszországtól, Kazahsztánig, a bolsevik birodalom valamelyik tábora közelében, egy jeltelen temetőben a több ezer közül.

Ezt a tényt szeretik cáfolni egyes, a bukott rendszerhez pszichológiai okokból mai napig is hű pártkáderek, akiknek legjellemzőbb figurája Horn Gyula unokahúga, Havas Szófia, regnáló szocialista országgyűlési képviselő.

Emlékük védelmét sokadszorra is megtagadta a magyar országgyűlés, amikor a legutolsó ülésükön az erre vonatkozó javaslatot a szocialista többség leszavazta; bár Gyurcsány, levitézlett, bukott miniszterelnök – frakciójával ellentétesen – mégis megszavazta, Székesfehérvár szocialista polgármesterével együtt.

Emlékezzünk hát kegyelettel az elhunyt áldozatokra! Áldjuk azoknak emlékét, akik Istenhez és nemzetünkhöz való hűségükkel és kitartásukkal példáink lehetnek egyéni szenvedésükben! Adjunk hálát azért, hogy mi ismerhetjük a békesség útját, törődhetünk az Isten félelmével, s járhatunk a Honszeretet útján!

Nyugodjanak Békében!

SOHA-SOHA többé kommunizmut-szocializmust, vagy annak bármely formáját, melyet a zsidó szabadkőműves páholyok találtak ki (Marx-Engels), s követőik (Lenin, Sztálin  Kohen-Kun Béla és társai) a világ legkegyetlenebb mészárosai voltak.

(Kuruc.info, Szent Korona Rádió nyomán szerkesztette: Benedek Zoltán)